Vallás a gyakorlatban fejtágításunk után vissza a fősodorba: Shinjuku felhőkarcolói után elsétáltunk az ebben a negyedben található ún. Electric street-hez, ahol a neonreklámok sűrűsége és fénye a Nap fényerejével vetekszik. Itt láttunk először igazán közelről Pachinko klubot, ahol a japán utcák zsivaja és fényorgiája egy csendes éjszakai alpesi rét eseménytelenségének tűnt. A pachinko klub lényegében egy játékterem, általában több emeletes (meglepő :) és tele van ilyen gépekkel. A japán melós vesz egy tálca apró fémgolyót és beleönti a gépen felül, majd egy gombot nyomkodva adagolja a gépbe, ahol különböző nyílásokon eltűnik a golyócska és remélhetőleg egy másikon többedmagával megjelenik. A gravitáció hatására a megsokszorozódott golyók összegyűlnek a gép alján és a játékos ezeket beválthatja különféle nyereménytárgyakra a kasszánál, úgymint cigaretta, eldobható fényképezőgép, fésű stb. Már ez is fura lehet, hogy emberek ilyet játszanak Japánban, de a legfurább az, hogy mindezt egy olyan zajjal üzemelő gépekkel teli teremben teszik, mintha Tokió minden lakója ütvefúróval bontaná a Fujit. A szónikus sokk után gyorsan étkezde felé néztünk, amikből megintcsak szemlátomást felülreprezentált az egyszeri tokiói utca. Kinéztünk egy akkora gyorskajáldát, ahol összesen 50 centiméternyi asztalhely jut egy vendégnek egy magasított bárszék mellett. Félkörívben ül az egyszerre 6 vendég, középen a pénztáros/pincér a háta mögött a gépként dolgozó szakácsok. A rendelés vagy automatának a segítségével történik (még a bejárat előtt kiválasztjuk az ételt, pénzt bedob, jegy megkap és ha mi jövünk sorra belépünk az "étterembe" csak a jegyet kell odaadni és jön a kaja azonmód) vagy szóban történik, esetünkben ugye mutogatással.... Ezek a kifőzdék működésüket tekintve meglehetősen hatékonyak, átlagban egy ember nem tölt el 6 percnél több időt el itt, de igazából ki is néznek az üvegajtón túlról, ha sokat pepecselsz, mert jönne be a következő vendég.  A japán ember ilyen helyeken szó szerint tápol, eszetlenül gyorsan szürcsöli a rament, dönti magába a rizst (nem emeli a pálcikát csak söpri a szájába a cuccot a csészéből). Kellemes meglepetés volt egyébként, hogy mindig volt ingyen tea az étkezdékben, és meleg vizes törölköző. Egy-egy ilyen helyen nagyon gyorsan és elég olcsón lehetett meleg ételhez jutni, így szinte mindig valamilyen hasonló helyen ettünk, hacsak Bálint nem sírt, hogy most már együnk-igyunk valami igazán autentikusat a ramen/rizs/udon kombón túl. Így jutottunk el egy igazán jó halvendéglőbe vagy tradicionális japán étterembe, így szakézgattunk néha és így ettünk kínai étteremben is, persze véletlenül. De legalább tudtunk kínaiul is beszélni Japánban, ami azért is nagy szó mert megértettek minket :)