Ott tartottunk, hogy "hurrá leszálltunk végre", irány a csomagokért! Laza bőröndcsekkolás és kint vagyunk a váróban. Itt jegyezném meg, hogy Narita Ferihegyhez képest úgy viszonyul, mint a bengáli tigris a porcicához, szóval van benne valami macskára utaló, de lényegében tök más kategória (ez persze már Frankfurtban is feltűnt, csak Narita ezerszer  stílusosabb már az első percben is, mint német reptársa).

Szóval kint vagyunk meg kéne keresni a vonalat, ami bevisz Tokió szívébe, ahol végre lezuhanyozhatunk, de előtte kaja és piavásárlás. Ez az akció volt egyben az első találkozásunk a mérhetetlen számú italautomatával, amik valószínűleg elszabadulhattak egy robotikai kísérleti laborból és megállíthatatlanul elszaporodtak Tokióban. Kiírtásukra szerintem senki nem tett kísérletet, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez egy kurva jó dolog. Hideg-meleg üdítők, teák, ásványvizek a nap bármely időszakában, bárhol ráadásul nem is olyan drágán. Peti itt vette meg első és utolsó 0,5-ös palackos zöldteáját, amit csak a harmadik nap végére tudott meginni, olyannyira szervezetidegen volt az íze a napközis cukros teához szokott gyomornak.

Vettünk még egy szendvicset egy énekelve beszélő szendvicsesembertől (wakarimaaaaaaaas), aztán tűz a Keisei vonalhoz. 1000 jen mínusz egyből, ennyi a jegy ugyanis a város csücskébe Ueno-ba, ahonnan még át kellett szállnunk a JR Tokyo Metro Hibiya line-ra, ami bevitt minket lakhelyünkre Shibuya mellé Naka-Meguro-ba (jó mi?). A metrószerelvényen semmi extra, az emberek annál inkább, mindenki miniszoknyás aki nőnemű, sokaknak maszkjuk van (nőnek, férfinak, idősnek, fiatalnak egyaránt) félvén a betegségektől, amik rájuk tapadhatnak. Az emberek szipognak mindenfelé, mert az orrfújás nem guszta dolog japánéknál így marad a nedv benntartása a testben. Ekkor lettünk figyelmesek arra is, hogy két megálló után az alfelünk lényegében veresre égett ültünkben a 8 fokban is 1000-rel üzemelő fűtés miatt és itt állítottuk fel azt a hipotézist is, miszerint ezért lehet minden nőnek komoly egészségügyi probléma nélkül miniszoknyában léteznie a nap 24 órájában. Egyébként csak kicsit bambultuk az egyébként kifejezetten csinos japán nőket (valójában nem is biztos, hogy csinosak csak hihetetlenül adnak a megjelenésükre, télleg olyanok voltak, mintha a Vogue magazinból léptek volna elő a közép-tokiói nők), mert egymás szemébe nézni amúgy megintcsak nem lehet.

Nem is nézik egymást sem a japánok, kicsit szemérmesen lesütik mindig a szemüket, ha épp úgy adódna, hogy véletlenül mégis kell a szemkontakt valami miatt. Egyébként, ha megláttak minket nem volt különösebb csodálkozás inkább olyan áhítatféle volt a levegőben, de otthon biztos kibeszéltek minket, ostoba gaijinokat, akik a japánok mellett leginkább csövesnek néztünk ki J Nőügyben később rádöbbenünk, hogy lehet, hogy simán halmozottan komplexusosak (magasság, ferdeszeműség, ázsiaiasság stb., de erről még lesz szó szerintem). A metrózásra visszatérve: ez a fő közlekedési eszköz Japánban, számtalan vonal szeli keresztül kasul a várost, aztán a felszínen a taxik a személyautók és végül a buszok voltak a sorrend gyakoriság szempontjából. A metro egyes vonalai egyébként a felszínen is közlekednek elég gyakran, ilyenkor magasvasútként üzemelnek. A történetünk ott folytatódik, hogy a metrózás/átszállás/megérkezés a helyes állomásra után ott állunk 4 térképpel a kezünkben, hogy akkor merre is tovább, ugyanis neve csak a sugárutaknak és a városrészeknek vagy kerületeknek van. Minden más számozott, a taxik is pontos címre telefonszám alapján mennek egyébként a tájékozódás a nagyobb landmarkok mentén történik. 15 perc tétovázás után végül elindultunk a jó irányba a még mindig lefóliázott bőröndjeinkkel, ami a külső szemlélőnek nagyon vicces lehetett. folyt. köv.