Az asakusai Senso-ji megtekintése után, -még mindig aznap- bemetróztunk Roppongi Hillsre egy laza eltévedést követően Tama negyedben. Öröm az ürömben, hogy a plusz 10 kilométeres bolyongásunk közben rátaláltunk e külvárosias részen egy igazi útszéli pecsenyesütödére, ahol sült oldalast és fasírtot ettünk egészen olcsón. Miután nagy nehezen sikerült kihúznunk egy járókelőből, hogy merre van az eki (azaz az állomás) már csak percek választottak el a 125 km/h-val is robogó metrón Roppongitól.
Ez a környék nagyon kedvelt az itteni európaiak körében, rengeteg luxusbár, luxushotel, luxusbolt és luxus szórakozóhely található itt, valamint az impozáns 54 emeletes (naná, hogy luxus irodaépület) Mori Tower nevű felhőkarcoló is itt ékeskedik. Az épületben olyan cégek irodái kaptak helyet mint a Barclays, Ferrari, Konami, Lenovo, Google vagy éppen a Pokémon Co. Az épület egyébként hírhedt egy 7 éve bekövetkezett tragédiáról, amikor is egy 6 éves kisfiú feje beszorult az épület egyik forgóajtajába, mert az érzékelőt túl magasra helyezték az illetékesek (természetesen luxusbírságot is kaptak a luxus építész-tervezők ezért). A torony mögött sétálva jutunk el a Roppongi Keyakizára, ami egy utca hiperdrága boltokkal, lényegében egy mini Ginza. Itt láttunk 350.000 jenért mellényt, ami pont jó lett volna Petire, de végül nem akart ebben feszíteni mert nem tetszett a mell fölé varrt zseb íve. Ízlések és pofonok, pedig 900.000 forintért a hülyének is megéri. Na mindegy. Itt térnénk ki arra, ami majd csak most kezdi majd a magyar közvéleményt is felpiszkálni, hogy bizony Tokióban számos helyen a járdán is tilos rágyújtani (nálunk még csak a kocsmákat vették elő ugye a feljebbvalóink, de majd lesz hová fejlődni legalább).
Ezt a flaszterra felfestett no smoking jelekkel tudatják a nikotinra éhes sétálókkal, sőt egyes járdaszakaszokon rendőrt játszó közterület-felügyelő is van, aki óvja az egyébként tényleg tiszta levegőt. A dohányos népek így általában a járda mellé telepített, általában növénnyel és hamutartókkal körbevett kis nyugi-szigeteken füstölnek a legnagyobb békességben. A Narita (és egyébként a frankfurti) repülőtéren is hasonlóan működik a rendszer, mivel a terminálok közt akár fél órát is gyorsjárdázhat az ember, azzal a különbséggel, hogy itt 6 köbméteres plexikockákba száműzik a folyosókon a dohányosokat, ahol egymás tüdejére mehetnek. De visszatérve Roppongira itt spottoltuk (khm) a híres Tokyo Tower-t is, ami szegény eléggé az Eiffel toronyra hajaz annyi eltéréssel, hogy ez az építmény bizony 332,5 méter magas, ami ottjártunkkor Japán legmagasabb épületének számított, mivel hamarosan elkészül a Tokyo Sky Tree névre hallgató építmény, ami lazán 634 méter magas lesz. Hurrá.
Szóval már esteledett lábunkban már benne volt a szokásos napi 30 kilométer táv, a combbelsőm már égetett a sétálástól, Bálint saját gerincoszlopát már 1,5 méterrel a teste mögött húzta, mert rég leszakadt, Peti már 4 órája nem tudta hol van aznap, tehát mi mást tehettünk volna, minthogy elindultunk gyalog toronyiránt, hogy mi most már ezt a fake Eiffel tornyot nem hagyjuk megmászatlanul. Frissen és üdén megérkezve a torony tövéhez egy minimálisan hosszú sort kivárva már vitt is minket a lift először a 150 méteres, majd később a kisebb, de az esti fényekben fürdő Tokióról még impozánsabb látványt nyújtó 250 méteres kilátókhoz.
Szédületes mondhatni, (nem mindegyik látogatótársunk bírta a látványt) főleg úgy, hogy a vicces tervezőmérnökök az első kilátószint padlójának egy kis részét átlátszó plexivel helyettesítették. A többieknek az esti fények bejöttek, nekem inkább a nappali fények tetszettek már a Metropolitan Towerből is, de így is nagyon ajánlom mindenkinek főleg úgy, hogy a toronyban minden nap van valami előadás féle is. Nekünk egy női etnojazz zenekar performansza jutott, ami csak emelte az este fényét.
