A nyugati fekete toronyból a vár előtti felperzselt mezőre letekintő őrző szürke palástja szétszabdalva, féloldalasan lógva leng a vállán. Három aranysárga szemébe évezredek óta rothadó óriások csontjainak hamvát sodorja a délről megerősödő mindent elemésztő tűzforró szél. Egyedül van, de annyira tökéletesen egyedül, hogy ezen a bolygón - ami nemsokára darabjaira hullik - már csak ő az egyetlen szerves létforma. Mindenki, aki tehette a legutolsó velőbányászig már hetekkel ezelőtt elhagyta ezt az elátkozott helyet vagy akinek már nem maradt hely az utolsó bárkán az egyszerűbbnek tűnő utat választotta és öngyilkos lett. De ő - annak ellenére, hogy most már teljes bizonyosságot nyert, hogy a bolygórendszer a maga 14 bolygójával a nyakába fog omlani nem tágított - hová is bújhatott volna egy galaktikus méretű kataklizma elől. Talán egy másik apokalipszisbe? A közel 1,5 milliárd lakosú városból viszont mindenkit evakuálni kellett - hiszen, ha ő nem is de a többség reménykedett abban, hogy el tudnak menekülni a vég elől - és neki, mint az őrzőnek ez volt a legfontosabb és hosszú idő óta már csak az egyetlen feladata. Az elhagyatott kikötő felé nézett, de csak a lángok formájából volt már kivehető, hogy valaha itt egy kétszázezer éves civilizáció csúcsteljesítménye állt: a galaxis legforgalmasabb kereskedelmi központja, ami naponta hetvenezer hajót fogadott. Keletre a templomokat és a lakóépületeket egy hatalmas, a bolygó egyharmadán sebként húzódó szakadék nyelte el, ami továbbra is csak egyre tágult. Az őrző fájdalmasan elfordította a tekintetét és most az égboltot kémlelte, ami most baljós zöld és lilás fényekben kezdett el sápadtan világítani, aztán fokozatosan élénkvörösre váltott, majd pár pillanattal később már izzó meteoreső vágta ízekre a horizontot. A becsapódó tűzgömböket figyelte mint megannyi apró vízbedobott követ, amik megállás nélkül bombázták a bolygó felszínét, míg aztán egy a toronyhoz közel földet nem érő majd' 50 méteres lángoló vörös szikla végleg eltörölte az őrzőt is a bolygóról.   

Az Újszülött anyja Ira "a mindent látó", a csecsemő világrajöttekor belehalt a szülésbe. A csecsemőt viszont táplálni kell különben minden, de tényleg minden a világrahozatal erőfeszítései és megannyi áldozat hiábavaló volt - így a Kék Bölény a belső galaxisok felé vette kétszázmilliárd éves útját remélvén, hogy élelemmel térhet vissza és addig is a két Bába életben tartják a gyermeket, akiben az Eljövendő Idők trónjának uralkodóját remélték és ki hitük szerint elhozza a bőséget és a békét - véget vetve a Bhaira uralmának.