Az előző zanzásított Tokiós poszt után egy bővebb leírás-sorozatot tervezek kiadómmal, akik mindenben támogatnak; ezúton is köszönöm nekik a sok kolbászt, perecet és sört. Elöljáróban annyit, hogy természetesen hiperszubjektív lesz a leírás, így egy csomó minden óhatatlanul is ki fog maradni, ezért kérdezzetek, ha érdekel valami jobban, mint ahogy kitértem rá.
Először is szögezzük le: Tokió jó hely, ajánljuk mindenkinek megtekintésre! Innentől már csak az olvassa, akit tényleg érdekelnek a részletek (hehe) a többiek meg vegyenek jegyet hamar az első gépre és usgyi! Először én sem hittem, hogy Tokióba akarok menni, de aztán győzött a józanság szava és a meggyőzés, így egy hetes hezitálás után belevágtunk útitársaimmal a kalandba. A négy tagú csapat legműveltebb japánológus tagja Menyét volt, aki basic japán tudással és kultúrtöténeti ismeretekkel volt felvértezve, Peti, aki Szecsőn kívül külföldön csak kétszer járt, de iaidózik, aztán voltam én, aki nem is akart menni, de aztán mégis és öcsém, aki csupán a kalandot kereste, ha Grönlandra megyünk, szerintem akkor is jött volna :)
Hirtelen ugrással teremjünk Ferihegyen, ahol hihetetlenül olcsón vásárolt jegyeinkkel először Frankfurtba kellet repülnünk, hogy onnan egy átszállással Tokió Narita repterén találjuk magunkat. Az út Frankfurtba zökkenőmentes volt, az átszállásnál azonban egyből vesztettünk egy duty free fehér rumot, amit Peti hagyott el a vetkőzős jelenetnél, az egyik biztonsági kapunál. Bánatunkat sörrel enyhítettük (a terv az volt, hogy a röpke 10,5 órás utat sok sör elfogyasztásával, majd elalvással fogjuk átvészelni – persze ez nem jött össze, de legalább vitaminoztuk magunkat), valamint a váróból elénk táruló, az ismert univerzum legnagyobb utasszállító repülőgépének látványával, az Airbus A380-nal. 
Mondjuk én nem vagyok egy óriási repülőgépbuzi, de ez télleg nagy volt a többi géphez viszonyítva: két emelet, kb. 600 utas befogadására képes utastér, naaagy nagy szárnyak, meg szép bálnatest. A gép belülről is nagynak hatott, 3-4-3 as széksorok, két emelet, óriás csomagrekeszek, szóval megalomán ez a gép rendesen, de szerintem kevés volt a hely a lábnak (egyébként economy osztályon utaztunk, bár lehetett volna venni 1st class jegyet is csak az 2,5milla volt, az meg azért szerintem is túlzás egy kicsinyt). Érdekesség a gépen az utas előtt lévő székre szerelt érintőképernyős monitor, amin mozifilmek, zenék, egy Google Maps térkép, - amin jelölve volt aktuális helyzetünk, sebességünk, magasságunk - és a repgép külső kamerái közül választhatunk. Remek szórakozás kb. 4órán át, aztán kezdődik a vergődés. Legalábbis nálam ez ekkor ütött be: 4 órája utazol és a térképen még mindig csak Szibéria nyugati szélén vagyunk és van még 6 és fél óra, közben érzed, hogy alvásnak nyoma sem lesz… ja igen kérek még egy sört, danke.
Szóval így. A gép gyors volt egyébként 1015 km/h-val is hasítottunk 10.000 méteren, ráadásul szinte osont a felhők felett olyan halk volt a belső zaj, szóval nem rajta múlott. Érdekes volt szembemenni az éjszakával, ami egy 5 órás sötétséget leszámítva Kína keleti partjai előtt még átváltott hajnali pirkadatba. Az időeltolódásnak köszönhetően így reggel 10-kor landoltunk Tokió Narita repterén, kifacsarva mint egy zsák citrusféle, kis fejfájással, de nagyon sima út után. Aztán már csak azt vettük észre, hogy az immigration ablak előtt állunk, fotóznak, útlevelet kérnek, ujjlenyomatot vesznek, elolvassák a gépen kitöltött formot és pecsételnek, minek eredményeképpen 90 napig szabadon mászkálhatunk Japánban. folyt. köv.
