Picivel több, mint 10 éve jártam itt utoljára - és ó anyám! - mi minden lefolyt a Dunán és megannyi folyókon! Annyi viszontagság és öröm, annyi könny és vér, születés és halál. Keresném a szavakat, de először is system check - a visszajelzőfények metsző zölden virítanak, a tizenpárévnyi hibernációt - ha nem is nyomtalanul -, de komolyabb károk és sérülések nélkül átvészelte kicsiny elmehajónk: az autopilot jól vizsgázott. 

A galaxisunk és a bolygói keringenek ahogy eddig is és bár a Föld egy kicsit ócskább hely lett, de elfogadható, hogy minden ami öregszik ócskul, ahogy mi is rajta kik nem vagyunk mások csak színjátékunkat végső végünkig toló nők és férfiak. Ez utóbbi gondolat persze Shakespearetől átvett, csak ő silányabban fogalmazott.

Mielőtt azonban teljesen revitalizálnánk magunkat egy kicsit visszakanyarodva és a (blog)hibernáció témáját kapargatva még azért felmerül a kérdés, hogy 2012 júliusa óta mi lenne az, amit elmondanánk annak aki épp ma 2023 júliusában ébredt e csodás napra? Mi az ami valóban fontos és említésre méltó volt vagy tényleg csak annyi, hogy a jövő az ami lenni szokott.