A második nap utunk Shinjuku-ba vezetett, ahol Menyét végre igazi felhőkarcolók alatt grasszálhatott, mi pedig élvezhettük a napsütést, a hihetetlenül tiszta utcákat és a sci-fi díszletbe illő utcaképet. Ide is természetesen metróval jutottunk el: potom 1000 jenért napi bérletet váltottunk és az Ebisu eki-től (eki = állomás) metróztuk Shinjukuba. A tömött metrós, nyomkodóemberes történetekből csak a legutolsó nap jutott ki nekünk, amikor már a reptérre mentünk, egyébként általában a rush hour után mentünk és tértünk vissza a szállóba. A metro népe egyébként elég csendes, 10-ből 9 ember a mobilján twitterezik, mint az őrült, a maradék egy pedig telefonkönyvi méretű mangát olvas 10 oldal per 5 másodperc sebességgel, miközben mindenki kapaszkodik a Louis Vuitton táskájába (eléggé túlreprezentált ez a márka itt) és szipogva próbál minden tekintetet elkerülni. Általánosan elmondható, hogy a közép-tokiói emberek elég jól szituáltak, nem alacsonyak annyira (165-170-cm-es átlagmagasság) és nem csak ruhák, cipők és táskák terén adnak magukra, de pl. életünkben nem láttunk ennyi Porsche Carrerát, Aston Martint, Jaguárt, Bentley-t és Ferrari-t, mint itt. Eleinte ez is furcsa volt, mint a kanyarodáskor beszélő kukásautó, vagy a számtalan vakvezetősáv, az önmagától nyíló és csukódó taxiajtók és a műmadarak műcsiripelése a metroállomásokon, de meg lehet szokni. Ami viszont végig egy kicsit zavaró volt az a vizuális szín és formaorgia, amit nem nagyon tudtam kezelni (én legalábbis) ottlétünk során. Az utcák elárasztva a boltoktól, hemzsegnek a cégérek és akciós feliratok, tévéreklámok mennek a házfalakon, ha pedig betérsz egy áruházba a választék és az árubőség úgy vág nyakon, hogy az agyadnak többszöri újrabootolás szükséges mire feldolgozza mindazt az információt, ami rászakad. Egyik elméletem szerint Tokióban annyira nincs hely, hogy egész egyszerűen nem léteznek raktárak és a boltok mindent kiraknak az eladótértbe, ami egyben raktárként is funkcionál. De lehet, hogy télleg ennyire szofisztikált a tokiói vásárló, hogy csipszből egy külön emeletet kell fenntartani egy nagyobb élelmiszerboltban - ennek kiderítésére azért több időre lett volna szükség. Visszacsatolva a 2. napi programra, többek között ezért is volt remek ötlet hétvégén meglátogatni Shinjukut  a hivatali negyedet, ami alapból mentes minden bolttól és hétvége lévén salarymanekkel sem találkoztunk.
Viszont architektúrálisan le lettünk nyűgözve a számtalan, átlagosan 150 méteres üvegbe és betonba álmodott irodáháztól, valamint alaposabban szemügyre vehettük a Metropolitan Tower 45. emeletéről, 202 méterről azt a képződményt, amit mindenki csak Tokióként ismer; a hiperurbanizált gigapoliszt, egy külön országot Japánon belül. folyt. köv.