Egy hal vagyok az óceánban. Úszok az áramlatokkal, figyelem, hogyan mozog a raj, eresztem be a számba a táplálékul szolgáló apróbb vízinövényeket, hulladékot, vígan anyagcserélek a hullámzó mindenségben. Ívok, ha az ösztön azt diktálja és nevelgetem száz porontyomat. Ők a jövő ők erősítik tovább a halközösségünket, hogy a ragadozók kevésbe csesszenek ki velünk. És minden jó. Hetekig, hónapokig, évekig. 

 

Vándorlok a likvidben többezer társammal, nem törődünk a csikóhalak és a delfinek problémáival, hiába siránkoznak. A raj a fontos semmi más, magasról szarunk mindenki másra.

 

Amíg... 

 

Amíg le nem halász egy japán ember néhány koszos jenért, és oda lenne minden. A raj, a család, a gyerekek, a vándorlás, az áramlatok. A hálóban vergődve sokkot kapnék, így kerülnék be a halászhajó rakterébe. Aztán még mindig élve kirakodnának Tokyo mellett valami halászfaluban. Onnan átszállítanának fényes króm Isuzu teherautón Tokyóba a Tsukiji halpiacra. Ott még pár órát életben tartanak. Meglátom a redvás halvérrel borított mészárszék urát: egy gumikesztyűs kezet. Megragad és egy fadeszkára szorít. Már látom, hogy egy rozsdamentes acélból készült kés, - amit ők deba bochonak hívnak - megcsillan a csarnok neonfényében és vége. Már az asztráltestem látja felülről, hogy fejem elvált a testemtől, folyik a halvérem le a piac kövezetére, ahol egy kis nyíláson át távozik a helyi csatornarendszerbe, onnan pedig közvetlenül vissza a tengerbe, majd az óceánba.

 

Érzem, hogy itthon vagyok megint. Érzem a simogató áramlatokat. A többezer ismerős szempárt körülöttem. Megérkeztem.

 

Elönti a tudatomat az érzés, hogy most már örökké jó lesz és, hogy minden így van rendjén.

Amíg...