Második napon aztán újult (?) erővel ki az ágyból és tűz reggelizni. Itt kis zsömlék (all you can eat rendszerben), vaj, mangódzsem, tea, kávé és a szokásos kis hűtött falatkák vártak minket. Itt tettük először szóvá, hogy nem tudtunk netet csiholni a szobánkban, pedig mi aztán -főleg így, hogy hárman négyünkből technikailag meglehetősen túlképzett- eléggé értünk hozzá, szóval valami gubanc lehet itt kéremszépen. Miután ezt teljesen normálisan elővezettük, őrült rohangálás (szó szerint, csak néztünk most mi van) és sűrű bocsánatkérések következtek japán nyelvű telefonálással tarkítva, aztán újabb google translator-os pszeudo kommunikációs kísérletek, mint a megékezésünkkor, megint bocsánatkérések és ismételt mindent elsöprő sajnálkozás-cunami volt soron. Ezen a ponton komolyan elkezdtünk aggódni, hogy a recepciós lány a szemünk láttára fog epilepsziás rohamot kapni a stressztől. Megpróbáltuk két kontinens három nyelvén megértetni -köztük a sajátján is- hogy nincs baj, de csak elősegítettük a recepciós lány apokaliptikus fizikai és érzelmi összeomlását. Végül ezt nem vártuk meg és egy huszáros megoldással "we have to go now, bár úgysem érti" egyszerűen kisétáltunk a hotelből, magára hagyva szegény Shiomit a kétségeivel és a nem működő szobai LAN kábellel. Ezt azért fejtettem ki ilyen bő lére eresztve, mert ez a viselkedés nagyon jellemző a japánokra és többször is találkoztunk ezzel utunk során. Hihetetlenül lelkiismeretesek, végtelenül kötelességtudóak és alázatosak a vendéggel és a munkájukkal/munkaadójukkal szemben. Ha valami balul üt ki a melóban személyes tragédiaként élik meg, legyen az egy elfelejtett, de a vendég által megrendelt öntet a kaja mellé vagy egy nem szuperáló hálózati kábel. Tanui voltunk egy boltban záráskor az üres pult felé meghajló (elbúcsúzó?) bolti eladónak, de láttunk a robotokéhoz hasonló munkát végző egyszerű liftkezelőt vagy a parkolóházból kihajtó autók forgalomirányítóját, akik olyan odaadással tették a dolgukat, ami magyar szemmel felfoghatatlan elsőre.
Az internetes történethez hozzátartozik még az is, hogy az utolsó szállóban töltött napunk estéjén egy cetlit találtunk az ajtónk alatt becsúsztatva, amit a recepciós lány írt kézzel, hogy reméli nem rontotta el az itt tartózkodásunkat a netes üggyel, és hogy reméli látni fog még minket mindezek ellenére, és hogy legyünk barátok a Facebookon és még egyszer nagyon nagyon sajnálja, hogy ilyen kellemetlenséget okozott nekünk. Japán az Japán, vagy ahogy ők mondják "It is transport in a dream to the tomorrow's future". folyt. köv.