Ismét reggel van, ismét arabok a CNN-en a lobbyban és mi megint úton vagyunk. Bálint kifinomult ízlésének köszönhetően a napot a Shibuya crossing feletti Starbucks-ban kezdtük. Ezzel már azért lehet nagyképűsködni a kollegáknál, mondta ő (lehet nem ezekkel a szavakkal), szóval hajrá gyerünk kávézzunk. A mások által rendkívül ízletesnek mondott kávé elfogyasztása azért volt számomra is kellemes (én pont nem kávézom sajnos), mert ez a Starbucks élősködő gomba módjára rátelepedett egy zeneboltra, ahol kávét iszogatva lehetett browse-olni a milliárd CD közt.
Hamar kiderül, hogy a Japán mainstream zene elég furcsa mutációja a nyugaton megszokottnak. A j-pop-ról már gondolom mindenki hallott, de van j-hip hop vagy j-metal és j-punk is. Ezek a j betűk mint megannyi felkiáltójel világítanak a gyanútlan vásárló előtt, hogy vigyázz nehogy belehallgass ezekbe a j-s zenékbe mert menten meghasad a lelked. Természetesen az enyém már rég meghasadt, így többek közt belehallgattam az X-Japan nevű galoppmetál-punk-rock és még valami együttesbe, akik turnéjukon ezzel a plakáttal nyomulnak. Igazán ez, és számos más együttes is inkább a látványra megy -visual kei-nek is nevezi k a stílust- a zeneiség majdhogynem másodlagos a lényeg a smink, a ruha, a haj, a póz, és a gitár színe. Mire leamortizáltam az agyam a többiek is végeztek a kávéjukkal így elindulhattunk végre Odaiba-ba. Utunk először a Shiodome-hoz vezetett, ahol már jártunk ezelőtt, de most innen az automata (lásd még.: pilóta nélküli) magasvasúttal (Yurikamome) átficcentünk Odaibába a Tokió-öböl teljesen mesterséges szigetére, ahol pálmafák és homokos tengerpart várt minket.
A szigetre a Szivárvány-hídon át lehet eljutni a már említett vonattal. Szerencsére az első sort sikerült lestoppolni a menetiránnyal egyezően, így senkitől nem zavartatva remek látványban volt részünk a nem túl hosszú út alatt. Az öböl mellett felhőkaristolók tövében kanyargott a robot vezérelte siklóvonat és tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha egy utópisztikus helyen és valami távoli jövőben járna; mindenhol üveg, fém, szikrázó napsütés, sterilitás és csípős wasabi-s chips (?). Miután összeszedtük a látványtól leesett testrészeinket (áll, fog, homlok stb.) leszálltunk az óriásszigeten és sétáltunk egyet a tengerparti homokon, amit persze - mesterséges sziget lévén- szorgos kezek lapátoltak ide. A látvány tényleg Miamiba illő lenne, ha nem lenne ott az a fránya New York-ból (vagy, ha hűek akarunk maradni történelmileg Franciaországból) importált szabadságszobor másolat.
A hely egyébként ideális a szárazföldi Tokióból való menekülésre, tágas terek, majdnem végtelen óceán, bárok a mólók végén, itt van a Sega Joypolis-a, egy igazi tengerjáró hajót formázó épületben a tengerészeti múzeum, a 24 órás Tokyo Leisure Land satöbbi. Miután kisétáltuk magunkat a szigeten, visszavonatoztunk a sokkal nyüzsgőbb Chiyodába, ahol ismét meglátogattuk az épp zárni akaró császári kertet (ez a Keleti kert, előzőleg a parkban voltunk, aminek a neve Kokyogaien). Az Ote kapu felől közelítettünk és rohamléptekkel haladtunk a Hirakawa kapuhoz, amikor egy magaslati pontról fotóztuk volna a terepet, de egy kedves, idős rendfenntartó szerv közölte, hogy a császárné ma délután négy órától szeretne itt sétálni úh. legyünk szívesek elhúzni valami szakadt pachinkóba, de ne itt rontsuk a drága levegőt.
Tényleg olyan kedves volt, hogy majdnem én kértem elnézést goromba ittlétünk miatt, ráadásul nem jó packázni a császárnéval, mert tuti megcsapkodna a Luis Vuitton táskájával. Így sietve távoztunk is a kertből, amit már sohasem láttunk viszont (hüpp).
