Otthon vacsi, Barátok közt, fogmosás, pizsi, alvás, de mi most kelünk itt Tokióban és leérvén a hallba reggelizés közben megint a CNN fogad az észak-afrikai hangoskodó arabokkal. Ismeretlen ismerős lakótársaink, a világ minden tájáról, de legfőképp Ausztráliából az USA-ból és Kínából érkeztek (mivel az utóbbi helyen épp újév van, szabadságolásokkal).
Egyébként mindenki kikopik mellőlünk, mi maradunk a szállóban a legtovább az itt töltött éjszakák számát tekintve. A szokásos reggelinket magunk mögött tudva megcélozzuk az Ueno parkot, ami egy híresebb látványossága Tokiónak shinto és buddhista szentélyekkel, valamint múzeumokkal tarkítva (ismét felújítások pl. a Toshogu szentélyt és a Toky Nemzeti Múzeum környékét is felújították épp...). A hely egy kicsit csalódás volt az elején -furán nézett ki így télen a Shinobazu-tó is-, de lehet csak azért mert már annyi mindent láttunk, hogy simán belefáradtunk az eddigiekbe és nem volt képes a szervezetünk már befogadni újabb információkat. Ezért leültünk egy kicsit megpihenni a Kiyomizu Kannon templomnál egy kedves androgün Inari róka lábánál, ami egyebek közt a rizs, a mezőgazdaság és az ipar kamija.
Itt mély meditációt követve kipucoltuk agyunkból a születésünktől a tizedik életévünkig tartó összes emlékünket és úgy döntöttünk, hogy a park végigjárása után megnézzük az itteni Nemzeti Múzeumot (a park területén található még a tudományos és a nyugati művésetek múzeuma is). Maga a Nemzeti Múzeum remek kis épület. Valamiért a márvány itt képes volt legyőzni az alumíniumot, azaz nem volt késő XXIII. századi sci-fibe illő díszletnek álcázva. Mivel a múzeum több épületből áll, ezért a többivel nem törődve megcéloztuk a főépületet és itt jártuk körbe, amit csak lehetett. Természetesen a legérdekesebb részek (Bálint és Peti kedvenc agyagedényein túl :), a kimonók, kardok és szamurájpáncélok szekció volt.
A múzeum megéri a pénzét egyébiránt, ha erre jártok okvetlen nézzetek be. A múzeumlátogatás után egy popkultúrálisan felkapott helyet kerestünk fel, név nevezetesen a Yomiuri Giants baseball csapat otthonát a Tokyo Dome-ot és a körülötte lévő vidámparkot. Bunkyo, Yushima kerületében találkoztunk egy méretes shinto szentéllyel a Yushima Tenmanguval, ahol szemügyre vehettük, ahogy az idősb korosztály karöltve a fiatalabb generációval egyforma áhítattal fotózta az épp virágzó szilvafákat, ami hasonlóan a cseresznyefa virágzáshoz, óriási dolog itt Japánban. A helyi Ume Matsuri (azaz a szilva fesztivál) előkészületei is épp akkor zajlottak, sajnos egy hónappal előbb érkeztünk mintsem, hogy láttuk volna magát a fesztivált. A szentélyben egyébként az erő és a sport kamijához tudunk imádkozni, illetve itt lakik Sugawara Michizane szelleme is, aki a tanulás kamija. Megérkezvén az 55.000 férőhelyes stadionhoz, hirtelen amerikai vendéglőkre hajazó tápoló-egységekre, sőt amerikai palacsintázóra és bárokra lettünk figyelmesek. Mondjuk mire számítson az ember egy meglehetősen impozáns baseball stadion tövében. Sajnos a stadionba nem lehetett bejutni, ahogy a vidámpark is zárva volt, így kénytelenek voltunk néhány Sapporo sört és Tokyo Dome alakú palacsintát elfogyasztani az egyik tájidegen étkezdében. Később utánanéztem és kiderült, hogy ottjártunk előtt egy-két nappal halálos baleset történt a vidámparkban, egy 34 éves szumós küllemű férfi lezuhant erről a kis hullámvasútról (kb. 8 métert zuhant). Szerencsétlen eset, ráadásul nem is ezen a nagy hullámvasúton (Villám delfin) történt, ami alulról nézve is elég rémisztő volt...
Itt azért még megjegyezném, hogy először itt találkoztunk olyan közvécével, ahol nem automata volt a kézmosó csap. Hiába ez már a civilizálatlanabb külváros (hehe) volt. A stadion alatti járdaszinten aztán elhúztunk Ebisu-eki-re (Ebisu egyébként az egyetlen japán eredetű kami a szerencse 7 szelleméből) metróval, ahonnan ismét a szokásos esti ramenünk illatát követve visszamásztunk a szállásra.
