Ha már az ember Ginzában van és meg is ebédelt a helyi vasút alatt, akkor érdemes tovább keletnek menni a Shiodome-nak keresztelt rész felé Shinbashi negyedben. Részben azért mert itt van a Hamarikyu park, ami a Tokugawa shógunok egyikének Sumida folyó menti kis rezidencája volt, részben mert Japán legfontosabb vállalatainak 13 felhőkarcolója is itt található (ez a Sio-site).
Ha honvágy gyötör akkor menj el a Villa La Fontaine hotelt körülölelő utcácskába, ami egy kis európai környezetet próbál varázsolni a terrakotta köves sétányával, európaias épületeivel és számtalan francia, olasz és spanyol kávézójával, boltjával, vendéglőjével a felhőkarcolók alá. A legérdekesebb azért mégiscsak a Hamarikyu park volt a Sumida folyó mellett, ahol GPS-guide-dal lehetett sétálni és nem túl drágán részt vehettünk volna egy igazi hagyományos teaszertartáson, ha előbb jövünk egy kicsit. Mindenesetre itt megtanulhattuk, hogy habár minden dolog Tokióban kb. félezer éves az utóbbi 300 évben vagy leégett vagy lebombázták vagy valamelyik földrengésben elpusztult. Ez vonatkozik erre a parkra is, de pl. a Meiji jingunál is a fának kinéző épületek, kapuk, építmények mind vasbetonból épültek újra, természetesen az autentikusságot megtartva  fa borítással. A parkból remek kilátás nyílt a Szivárvány hídra dél felé, illetve a mesterséges szigeten épült Odaiba-ra, avagy nagyobb egységben Koto-ra, ami a Tokyo öbölben fekszik. Itt már kezdett sötétedni, úh. visszasétáltunk Ginzába - természetesen este minden neon működésbe lépett így egy kicsit másik arcát mutatta a negyed (még durvább volt), majd beugrottunk enni egy "koszos" mellékutcában egy gyorsétkezdébe. Az úton visszafelé láttuk még Shinbashiban a Nakagin kapszula tornyot, a Japán metabolista  építészet legékesebb példányát, - illetve mint ilyent- egyben a világ legelső kapszulaszállodáját is.

Láthatóan lelakott már az épület, valószínűleg bontásra ítéltetett , ahogy a fotónk is mutatja. Tokióban több olyan épület is volt, ami szemmel láthatóan magától fog összedőlni, valamiért nem bontják le féluton az enyészet felé, hanem simán hagyják lakhatatlanná válni és utána lebontani. Maga a kapszulahotel elég szürreális látvány így képen keresztül is olyan, mintha valami emberi-méhkas lett volna. Ezután betértünk a ginzai sokemeltes Toy World intézménybe Totoro-t és Hello Kittyt keresni, valamint elámulni csak úgy, hogy mi mindere tudja költeni fizetését az egyszeri japán szülő - azért dióhéjban annyit megjegyeznék lennék japán gyerekek azt hiszem :) Már a hotelhez közel beugrottunk megnézni a sarki hipermarketet - mondanom sem kell több emelet magas, roskadásig minden áruval -, hogy estére még egy kis sört vegyünk. Az hamar kiderült, hogy az alsó élelmiszerbolt szint felett valószínűleg kínai vegyesbolt-hipermarket működhet, mert a kötött sapkától a noname mobiltelefonokon át a kis szuvenír jellegű szamuráj-figurákig mindent lehetett kapni. Itt első kézből meg is tapasztalhattuk, hogy a "made in japan" cimkét azért érdemes kapargatni néhány eredetinek mondott japán ajándéktárgy alján, hogy kiderüljön a kényelmetlen igazság.
 

Hétvégi különlegesség rovatunkban most fotósok tokiói, illetve Japán ámokfutásait láthatjátok. A linkekért köszönt Petinek, azaz superscript-nek, aki önmaga is hajlamos profi fotózni. Szóval éljen a no-post weekend, hétfőn újra szól a táskarádió, addig is a szemeket tessék gúúúúvasztani..

Ziemovit Maj zajos fekete-fehér képei itt.

Még több tokiói neonos őrületért klikk ide.

Színes képek nem csak Tokióról itt.

2006-os tokiói színes fotókat még itt találsz.

Emanuele Nardoni "Made in Japan" sorozatából néhány darab fotó.

Rob Sheridan képei képaláírásokkal, többek közt a Tsukiji halpiacról, vintage játékokról, és a 18 méteres 1:1-es Gundam figuráról Odaiba-n.

Kyoto egy hálószobából nézve.

Chiyoda-ból egy könnyű sétával elértük Ginzát, ami merőben más képet mutatott az eddig Tokióban látottaktól, bár az egy emberre eső felhőkarcolók száma itt is nagyon magas volt, viszont valamivel rendezettebb sőt mondhatni elegánsabb volt mondjuk egy akihabarai látképnél.
Ez mondjuk annak is köszönhető, hogy a világ vezető márkáinak (legyen szó divatról, számítástechnikáról, szórakoztató elektronikáról) itt vannak a flagship boltjai hihetetlenül fényűző portálokkal, (itt már ugye nincsenek árak egy Louis Vuitton kirakatban). A boltok előtt parkoló limuzinokban és egyéb egzotikus luxusautókban sofőr várja a shoppingoló nagyságos asszonyokat, akik mögött az adott bolt alkalmazottai hozzák viszik az új  MacBook Airt és a Louis Vuitton utazótáska kollekciót. A mondás itt majdnem igaznak bizonyult, miszerint a kerítés is kolbászból volt, azzal az apróbb módosítással, hogy itt még a tűzcsap is krómozott volt.
Egyszóval zavarbaejtő a hely na. Viszont van ám egy sötétebb oldala is Ginzának (ahogy a törpök is mondják az élet nem csak játék és mese), hiszen a számtalan irodista megfáradva a munka után hol keresné jól megérdemelt pihenését, (nem nem a családjánál), hanem a hagyományos ivókban, amik kb. úgy néznek ki, mintha itt maradtak volna a shógunátus idejéből (azt hiszem ezt nevezik tradícionálisnak). Itt isszák magukat eszméletlenre a sararyman-ek (ugye "l" betű nem játszik Japánban) nyakkendőjüket a homlokukra húzva, kampait ordítva, de persze nem sokat, mert a legtöbb japán ember genetikailag nem bírja annyira az alkoholt. Szerencsétlen irodisták itt 60 órát húznak le egy héten minimum és sokan bele is halnak a munkahelyi stresszbe (ezt hívják karoshi-nak). Helyileg ezek az ivók szerényen a Ginzát is keresztező vasút és metróvonal alatt húzódnak meg (itt vágtat el a felhőkarcolók között a Shinkanzen is), illetve pár utcával távolabb különféle szolgáltatásokat nyújtó, adult jellegű üzleteket is találtunk enyhítendő a prezentáció és report-készítő tömegekben keletkező feszültségen (vigyázat, ide csak 18+ nép klikkeljen).  Ginzában még voltunk a Sony buildingben megnézni, hogy néz ki majd a jövő, de annyira nem voltunk elragadtatva a legújabb fejleményektől, maga a showroom is csak egy fél emelet lehetett fényképezőgépekkel, HD kamerákkal szóval semmi holografikus kivetítő, vagy transzportáló berendezés nem volt kiállítva. Mondjuk a Canon bemutatótermében nem voltunk :)
 

Hétfő! Izgultunk az első tokiói "munkanapunkon", hogy a reggeli tömegközlekedési hisztériából mi lehet igaz, de szerencsére az előző este elfogyasztott whiskey és Asahi Super Dry kombó megtette a hatását, így simán átaludtuk a rush-hourt. A szállodai reggeliből azért még jutott, pacsi Asako-val a recepcióslánnyal és célba vettük Meguro-ekit, hogy aztán bevegyük magunkat a Császári palota kertjébe Chiyoda negyedben, aztán onnan Ginzába, majd a közeli Shinbashi-ba (Shiodome) és megpihenjünk az irodaházak alatt húzódó shógun-kertben.
A reggeli séta során is sok mellbevágó dolgot láttunk, itt volt mindjárt a kisállat-kereskedés a sarkon, ahol átlag 200.000 jen volt egy hiperkawai (azaz cuki) kölyökkutya, amit bárhogy is számolunk 500.000 forint. Semelyikünk sem ért a kutyákhoz, de Tokió olyan sűrűn lakott megaváros, hogy az állattartás itt egészen speciális agyműködésű gazdag japánok úri hóbortja lehet. Ennek megfelelően egyébként úgy is bánnak a kutyákkal a gazdik, mintha tényleg a saját gyerekük lenne, babakocsiban "sétáltatják" a kis kedvenceket, és nagyjából úgy is öltöztetik őket, mint a csecsemőket. Egyébként kutyapiszok nincs, minden eb a gazdi nylonzacskós kezébe végzi a dolgát. De ha már említettük a kis számú tokiói kutyapopulációt meg kell említeni a macskákat is, -a kiegyensúlyozott tömegtájékoztatás jegyében-, akik speciális bánásmódban részesülnek, hiszen lépten nyomon látni kis integető macskaszobrocskákat (szerencsét hoznak), illetve mégiscsak Japán a Hello Kitty hazája. Kittyből és haverjaiból rendesen lehet vásárolni: a kis kulcstartótól az embernagyságú plüssig minden létformában. Kóbor macskák nincsenek (lévén az áruk is hasonló ugató sorstársaikhoz), de a parkokban láttunk telepített -azaz nem kolduló-, ápolt és kifejezetten kövér "gazdátlan" egyedeket. A metróállomáson megvettük az aznapi telefonkönyvnyi mangánkat és a Tokyo nevű állomásnál leszállva megcsodáltuk az emblematikus állomást.
Azaz megcsodáltuk volna, ha épp nem felújítanák az egész épületkomplexumot így csak egy fehér lepel jutott nekünk. Sebaj irány a császári palota kertje, ahol már csalódott amerikai turisták figyelmeztettek, hogy a palota zárva sajnos nem érdemes menni, ők is inkább pacsinkózni mennek Roppongi Hillsre. Ők persze nem tudták, amit mi igen, hogy a palota mindössze kétszer van nyitva a látogatók előtt (a császár születésnapján és Japán alapításának nemzeti ünnepén), azaz nem ilyenkor. A kertet, vagyis a palotát körülvevő parkot megnéztük azért kismillió kínai társaságában. Remek szórakozás és kellemes séta volt a lakhelyünktől merőben eltérő hatalmas, tág nyílt téren sétálni és szemügyre venni a negyed irodaházai tövében a palota melléképületeit, valamint a cédrusokat gondozó kertészhadsereget, ahogy hihetetlen műgonddal formázzák a park lombkoronáit olyan igazán japánosra.
A parkból aztán a dicső Kuszonoki Maszashige szamuráj-ideál lovasszobrát is megtekintettük, aki egy közkedvelt történelmi figura. Bővebben itt olvashatsz róla. 
 

Még mindig csak a második napon átevickéltünk metróval Akihabarába a szürreális geek-dzsungelbe, ahol a magasvasút sínei alatt ezer kis boltos, több kilométer hosszan egy szűk sikátorban kínálja a diódák és kábelek milliárdjait, de volt itt adóvevő is kibelezve, ipari kamerák, objektívek, forrasztópákák, csavarhúzók, mágnesek, világító botok, led lámpák, mérőműszerek, kapcsolók, hangszórók és minden más, amiből techno-szörny robotot lehet építeni.

Szóval így köszönt be Akihabara, a használt és vadiúj elektromos készülékek eladására szakosodott negyed. Egyébként árait tekintve nem annyira olcsó, de a választék egészen elképesztően lenyűgöző, mint már említettem a chipsekkel kapcsolatban, nos a digitális fényképezőgépekből, ha egy boltban nem volt 6800 féle akkor egy sem. Fura volt látni utcára kihajított, használt laptopokat, 100 jenért elvihető elektronikai vegyescsomagokat és néha nagy ritkán  pl. olyan táblagépeket, amik itt majd csak holnapután jelennek meg. Igazán szótárgépeket akartunk venni, valamint használt olcsó PSP-t, de előbbiből nagyon sok volt elég drágán utóbbiból meg épp hiány volt így mondhatni hoppon maradtunk. Viszont itt láttunk először francia maid-nek öltözött miniszoknyás szórólaposztó lánykákat, (akik valószínűleg 20 évesek voltak, de nőknél nagyon nem lehetett belőni ki, merre hogy és hány éves), akik speciális kávézókba akartak invitálni minden arra járót és kelőt (de mi inkább maradtunk a sörnél). A lényege az ilyen helyeknek, hogy hihetetlenül ízléstelenül elkészített rózsaszín habos kávékat szolgálnak fel alig szoknyában mély dekoltázzsal a gyereknek kinéző nők. Ugye? Mi is ezt gondoltuk. Az utcakép egyébként itt is hozta a sztenderd neonvilágot az egymillió utcán hömpölygő emberrel és az üzletek bejáratánál megafonba ordítva rikkancsoskodó eladókkal, tehát jó volt.

Ide még visszatértünk azért párszor csekkolni a kínálatot PSP ügyben, és az egyik alkalommal itt találkoztunk az egyik duty-free gigantoplázában egy olyan japán lánnyal, aki tudott magyarul. Mondhatni meglepetés volt 9500 km-re otthonról magyar szót hallani ráadásul egy őshonos szájából, de indulás előtt megesküdtem volna, hogy lesz ilyen találkozásunk. Ő egyszer járt Pesten és egész egyszerűen megtetszett neki a nyelv és elkezdett tanulni csak úgy magyarul  (még névjegyet is adott, de azt elkutyultam, nincs meg valakinek esetleg?). Ráadásul nagyon szépen beszélt magyarul plusz extra kiszolgálásban volt részünk, ezúton is köszönjük, hogy nem az orosz eladóhoz kerültünk, így spóroltunk is valamennyit néhány szuvenyíren.


A nap végén este, már hazafelé a metron megkaptuk első nyíltszíni gaijinozásunkat (ami ugye idegent jelent és nem éppen udvarias dolog ezt használni külföldiekre) 4 túlsúlyos diák-uniformisos szumópalántától. Ez van Peti, nem kell aggódni csak irigykedtek... 

Vallás a gyakorlatban fejtágításunk után vissza a fősodorba: Shinjuku felhőkarcolói után elsétáltunk az ebben a negyedben található ún. Electric street-hez, ahol a neonreklámok sűrűsége és fénye a Nap fényerejével vetekszik. Itt láttunk először igazán közelről Pachinko klubot, ahol a japán utcák zsivaja és fényorgiája egy csendes éjszakai alpesi rét eseménytelenségének tűnt. A pachinko klub lényegében egy játékterem, általában több emeletes (meglepő :) és tele van ilyen gépekkel. A japán melós vesz egy tálca apró fémgolyót és beleönti a gépen felül, majd egy gombot nyomkodva adagolja a gépbe, ahol különböző nyílásokon eltűnik a golyócska és remélhetőleg egy másikon többedmagával megjelenik. A gravitáció hatására a megsokszorozódott golyók összegyűlnek a gép alján és a játékos ezeket beválthatja különféle nyereménytárgyakra a kasszánál, úgymint cigaretta, eldobható fényképezőgép, fésű stb. Már ez is fura lehet, hogy emberek ilyet játszanak Japánban, de a legfurább az, hogy mindezt egy olyan zajjal üzemelő gépekkel teli teremben teszik, mintha Tokió minden lakója ütvefúróval bontaná a Fujit. A szónikus sokk után gyorsan étkezde felé néztünk, amikből megintcsak szemlátomást felülreprezentált az egyszeri tokiói utca. Kinéztünk egy akkora gyorskajáldát, ahol összesen 50 centiméternyi asztalhely jut egy vendégnek egy magasított bárszék mellett. Félkörívben ül az egyszerre 6 vendég, középen a pénztáros/pincér a háta mögött a gépként dolgozó szakácsok. A rendelés vagy automatának a segítségével történik (még a bejárat előtt kiválasztjuk az ételt, pénzt bedob, jegy megkap és ha mi jövünk sorra belépünk az "étterembe" csak a jegyet kell odaadni és jön a kaja azonmód) vagy szóban történik, esetünkben ugye mutogatással.... Ezek a kifőzdék működésüket tekintve meglehetősen hatékonyak, átlagban egy ember nem tölt el 6 percnél több időt el itt, de igazából ki is néznek az üvegajtón túlról, ha sokat pepecselsz, mert jönne be a következő vendég.  A japán ember ilyen helyeken szó szerint tápol, eszetlenül gyorsan szürcsöli a rament, dönti magába a rizst (nem emeli a pálcikát csak söpri a szájába a cuccot a csészéből). Kellemes meglepetés volt egyébként, hogy mindig volt ingyen tea az étkezdékben, és meleg vizes törölköző. Egy-egy ilyen helyen nagyon gyorsan és elég olcsón lehetett meleg ételhez jutni, így szinte mindig valamilyen hasonló helyen ettünk, hacsak Bálint nem sírt, hogy most már együnk-igyunk valami igazán autentikusat a ramen/rizs/udon kombón túl. Így jutottunk el egy igazán jó halvendéglőbe vagy tradicionális japán étterembe, így szakézgattunk néha és így ettünk kínai étteremben is, persze véletlenül. De legalább tudtunk kínaiul is beszélni Japánban, ami azért is nagy szó mert megértettek minket :)    

Ha eddig nem tudtad volna Japánban a buddhizmus és az ősi sámánisztikus gyökerekkel bíró shintoizmus a két legfontosabb vallási izmus. Lényegében a két vallási irányzat nem válik el nagyon látványosan, ráadásul a buddhizmus elég komoly hatással volt a shintoizmusra (legalábbis külsőségeiben), így sok japán egyszerre buddhista és shintoista is. Érdekes volt látni, hogy a shinto szentélyeket milyen gyakran látogatják korra és nemre való tekintet nélkül a helyiek, viszont a buddhizmus innen távolról inkább temetkezési, mintsem egy élő vallásnak látszott (a japánok halálukkor mind buddhista szertartás szerint hantolódnak el, ekkor buddhista szerzetessé is avanzsálnak, azt hiszem...). Buddhista vonalon érdemes megemlíteni egy nagyon érdekes helyet, ami annak a buddhista irányzatnak a temploma, ami a buddhizmus gyakorlásának legegyszerűbb módját kínálja (Hongan-ji), de még így is bonyolultabb a szabályrendszere, mint a shintoizmusnak. A shintoizmus népszerűsége tehát azért töretlen, mert lényegében nincsenek írott szabályai, követendő erkölcsi előírásai, egyszerűen fogalmazva egy shintoistának a "legnagyobb erény a császárnak, az elöljárónak vagy a munkaadónak való engedelmesség és a munkafeladatok minél eredményesebb teljesítése". Ugye így már érthető pár poszttal lentebbi megemlékezésünk a munkamorálról... A shintoista ember akkor cselekszik rosszat egyébként, ha árt a közösségnek, ezzel akár azt is magyarázhatjuk, hogy miért Japán a világ egyik legbiztonságosabb országa. Küllemre a jellegzetes kapuról, a szentély kertjében lévő fára vagy az ebből a célból installált tartóra masnizott cédulákról, vagy fatáblácskákról (ema) ismerkszenek meg a shinto szentélyek (ami egy kis ház, ahol a helyi szellem avagy a kami lakik). Ezek a szentélyek nagy sűrűségben és gyakoriságban találhatóak meg Tokió legkülönfélébb pontjain. Ahogy azt számtalanszor megfigyeltük -sőt párszor gyakoroltuk is- az imahelyhez úgy kell közelítenünk, hogy először is a szentély területére lépésünkkor egy meghajlással tisztelgünk (a shinto kapu, azaz a torii alatt kb.), aztán rituálisan megtisztulunk a szentély előtt kihelyezett általában kőből készült medencényi vízből (megmossuk kezeinket és kiöblítjük szánkat). Utána járulhatunk az imahelyhez (haiden). A szentélybe bemenni nem lehet, csak a papoknak és papnőknek, ugyanis itt van a belső szentély is, azaz a honden, ahol a kami teste fekszik, valamilyen jelképes tárgy formájában. Viszont pénzt dobhatunk a kihelyezett pénzgyűjtőbe, amolyan áldozatként. Itt ismét meghajlunk és két tapssal vagy egy kis harang segítségével felébresztjük az alvó szellemet. Miután a szellem vélhetően felébredt zajongásunkra elmondhatjuk megfelelő imánkat, kisebb kérésünket az adott kamihoz -mint pl. sikerüljön a holnapi prezentációnk, minél gyorsabban gyógyuljon meg az unokahúgunk, vagy hogy utazásunk biztonságban teljen. Fontos, hogy a shinto szentélyekben lakozó szellemek különféle dolgokat tudnak cselekedni, azaz, van külön kamija a nőknek, az utazásnak, a szerencsének, a folyónak, a földnek stb. (kb. 8millió kami van, de egyik sem gonosz vagy ártó szellem). Azt nem tudom most hirtelen, hogy a kamik mind más-más helyen laknak, vagy hogy van ez logisztikailag. Például kérdés, hogy át tudnak-e egymásnak adni üzeneteket a szellemek, de gondolom igen, így nem kell felkutatnunk a szerencse kami szentélyét, ha épp az utazás kamija van közel a lakhelyünkhöz :) Na mindegy, aki tudja írja meg. Ima után ismét meghajlunk, majd távozáskor a kapuban megint, így köszönve meg, hogy volt kedves a kami meghallgatni minket és remélhetőleg teljesíti is kérésünket. 

A szentélyek méretei a legkülönfélébbek lehetnek, voltunk többezer négyzetméteresben, ami egy hatalmas parkban volt (Meiji-jingu, Shibuyában, ahol a reformcsászár Meiji és kedves hitvesének szelleme lakik) de voltunk kis "falusi" egyemberes szentélynél is Kamakurában, ami simán két lakóház között bújt meg és láttunk közvetlenül a sínek mellé épített kami-lakot (gondolom itt lakik a kalauzok segítő szelleme). Buddhista vonalon inkább nagyobb  templomokhoz volt szerencsénk (a már fentebb említett Tsukiji beli Hongan-ji vagy az asakusai Senso-ji, de valószínűleg csak azért, mert célirányosan azokat néztük meg.

Először is: ne aggódjatok, folytatódik az élménybeszámoló sorozat, de csak hétköznaponként, akkor viszont minden áldott napon jelentkezünk új poszttal. Másodszor pediglen: nem tudtam megállni, hogy ne osszam meg ezt a csodás könyvet, amit ma szereztem be a Budai Várban egy kiállításról kifelé jövet. Akit érdekel rendelje meg, nem fog csalódni. Hihetetlenül autentikus és szokásosan profi kiállású Taschen kiadvány ez tele érdekes fotókkal, artworkökkel, termékcsomagolásokkal, print hirdetésekkel, logókkal. Ja és a címlapon a Yomiuri Giants hősei pózolnak, akiknél egyébként jártunk is!

A második nap utunk Shinjuku-ba vezetett, ahol Menyét végre igazi felhőkarcolók alatt grasszálhatott, mi pedig élvezhettük a napsütést, a hihetetlenül tiszta utcákat és a sci-fi díszletbe illő utcaképet. Ide is természetesen metróval jutottunk el: potom 1000 jenért napi bérletet váltottunk és az Ebisu eki-től (eki = állomás) metróztuk Shinjukuba. A tömött metrós, nyomkodóemberes történetekből csak a legutolsó nap jutott ki nekünk, amikor már a reptérre mentünk, egyébként általában a rush hour után mentünk és tértünk vissza a szállóba. A metro népe egyébként elég csendes, 10-ből 9 ember a mobilján twitterezik, mint az őrült, a maradék egy pedig telefonkönyvi méretű mangát olvas 10 oldal per 5 másodperc sebességgel, miközben mindenki kapaszkodik a Louis Vuitton táskájába (eléggé túlreprezentált ez a márka itt) és szipogva próbál minden tekintetet elkerülni. Általánosan elmondható, hogy a közép-tokiói emberek elég jól szituáltak, nem alacsonyak annyira (165-170-cm-es átlagmagasság) és nem csak ruhák, cipők és táskák terén adnak magukra, de pl. életünkben nem láttunk ennyi Porsche Carrerát, Aston Martint, Jaguárt, Bentley-t és Ferrari-t, mint itt. Eleinte ez is furcsa volt, mint a kanyarodáskor beszélő kukásautó, vagy a számtalan vakvezetősáv, az önmagától nyíló és csukódó taxiajtók és a műmadarak műcsiripelése a metroállomásokon, de meg lehet szokni. Ami viszont végig egy kicsit zavaró volt az a vizuális szín és formaorgia, amit nem nagyon tudtam kezelni (én legalábbis) ottlétünk során. Az utcák elárasztva a boltoktól, hemzsegnek a cégérek és akciós feliratok, tévéreklámok mennek a házfalakon, ha pedig betérsz egy áruházba a választék és az árubőség úgy vág nyakon, hogy az agyadnak többszöri újrabootolás szükséges mire feldolgozza mindazt az információt, ami rászakad. Egyik elméletem szerint Tokióban annyira nincs hely, hogy egész egyszerűen nem léteznek raktárak és a boltok mindent kiraknak az eladótértbe, ami egyben raktárként is funkcionál. De lehet, hogy télleg ennyire szofisztikált a tokiói vásárló, hogy csipszből egy külön emeletet kell fenntartani egy nagyobb élelmiszerboltban - ennek kiderítésére azért több időre lett volna szükség. Visszacsatolva a 2. napi programra, többek között ezért is volt remek ötlet hétvégén meglátogatni Shinjukut  a hivatali negyedet, ami alapból mentes minden bolttól és hétvége lévén salarymanekkel sem találkoztunk.
Viszont architektúrálisan le lettünk nyűgözve a számtalan, átlagosan 150 méteres üvegbe és betonba álmodott irodáháztól, valamint alaposabban szemügyre vehettük a Metropolitan Tower 45. emeletéről, 202 méterről azt a képződményt, amit mindenki csak Tokióként ismer; a hiperurbanizált gigapoliszt, egy külön országot Japánon belül. folyt. köv.

Második napon aztán újult (?) erővel ki az ágyból és tűz reggelizni. Itt kis zsömlék (all you can eat rendszerben), vaj, mangódzsem, tea, kávé és a szokásos kis hűtött falatkák vártak minket. Itt tettük először szóvá, hogy nem tudtunk netet csiholni a szobánkban, pedig mi aztán -főleg így, hogy hárman négyünkből technikailag meglehetősen túlképzett- eléggé értünk hozzá, szóval valami gubanc lehet itt kéremszépen. Miután ezt teljesen normálisan elővezettük, őrült rohangálás (szó szerint, csak néztünk most mi van) és sűrű bocsánatkérések következtek japán nyelvű telefonálással tarkítva, aztán újabb google translator-os pszeudo kommunikációs kísérletek, mint a megékezésünkkor, megint bocsánatkérések és ismételt mindent elsöprő sajnálkozás-cunami volt soron. Ezen a ponton komolyan elkezdtünk aggódni, hogy a recepciós lány a szemünk láttára fog epilepsziás rohamot kapni a stressztől. Megpróbáltuk két kontinens három nyelvén megértetni -köztük a sajátján is- hogy nincs baj, de csak elősegítettük a recepciós lány apokaliptikus fizikai és érzelmi összeomlását. Végül ezt nem vártuk meg és egy huszáros megoldással "we have to go now, bár úgysem érti" egyszerűen kisétáltunk a hotelből, magára hagyva szegény Shiomit a kétségeivel és a nem működő szobai LAN kábellel. Ezt azért fejtettem ki ilyen bő lére eresztve, mert ez a viselkedés nagyon jellemző a japánokra és többször is találkoztunk ezzel utunk során. Hihetetlenül lelkiismeretesek, végtelenül kötelességtudóak és alázatosak a vendéggel és a munkájukkal/munkaadójukkal szemben. Ha valami balul üt ki a melóban személyes tragédiaként élik meg, legyen az egy elfelejtett, de a vendég által megrendelt öntet a kaja mellé vagy egy nem szuperáló hálózati kábel. Tanui voltunk egy boltban záráskor az üres pult felé meghajló (elbúcsúzó?) bolti eladónak, de láttunk a robotokéhoz hasonló munkát végző egyszerű liftkezelőt vagy a parkolóházból kihajtó autók forgalomirányítóját, akik olyan odaadással tették a dolgukat, ami magyar szemmel felfoghatatlan elsőre.
Az internetes történethez hozzátartozik még az is, hogy az utolsó szállóban töltött napunk estéjén egy cetlit találtunk az ajtónk alatt becsúsztatva, amit a recepciós lány írt kézzel, hogy reméli nem rontotta el az itt tartózkodásunkat a netes üggyel, és hogy reméli látni fog még minket mindezek ellenére, és hogy legyünk barátok a Facebookon és még egyszer nagyon nagyon sajnálja, hogy ilyen kellemetlenséget okozott nekünk. Japán az Japán, vagy ahogy ők mondják "It is transport in a dream to the tomorrow's future". folyt. köv.

 

Az igazán említésre méltó helység a szobában az onsen-nel keresztezett zuhanyzókabin volt. Valójában ez egy fürdőszobányi zuhanyzókabin, amiben egy kis kocka alakú fürdőkád helyezkedett el. A zuhanyzás egyébként kis sámlin ülve történik Japánban, ennek megfelelően a tükör is a földtől 60 centire ért fel a sámli mellett, de volt a nyugati szokásoknak megfelelő magasságban elhelyezett tükör is (hiába western style roomban foglaltunk helyet négyünknek, leginkább a taposó-wc miatt érzett aggodalmunkban). A szoba megfelelő méretei és jó felszereltsége felett érzett örömünkben (vagy a whiskey volt az öröm oka, amit megérkezésünkkor megittunk?) a tisztálkodást követően neki is ugrottunk Tokiónak: a közel egynapos mozgásnélküliséget hamarjában pótoltuk is egy kiadós sétával Shibuya városrészbe. Ez amolyan szórakozó és shoppingoló negyed féle, zenés helyekkel, ezernyi gyors és lassú étkezdével, kicsi és annál furább boltokkal, love hotelekkel és milliónyi fiatal japánnal, na meg a híres Shibuya crossing-gal, ami Tokió város Times Square-je megbolondítva Hachikóval a nemzeti ebbel.

Érkezésünk hétvégére esett, úh. egyből belekóstolhattunk a jellegzetes japán tömegelésbe, ami nem annyira borzasztó (Bálint és Peti kicsit tartottak tőle, de szerintük sem volt vészes). Az átkelés a Shibuya 109-nél azért emlékezetes marad; mintha egy megalomán filmrendező által megálmodott modernkori adj király katonát játék részesei lennénk, nekifeszül 6 oldalról 200-200 ember az ellennek és irány a zebra túlsó vége...  Egyébként a városrész elsőre -ha már a filmeknél tatunk - a Szárnyas fejvadászt juttatta eszünkbe, a sötétedéskor kifejezetten nappali világosságot árasztó neon, a kifőzdék párája és az utcákon mindig valahová siető helyiek látványának keveredésével. Ide-oda sodródásunk után megtaláltuk Tokió legnagyobb manga-anime bolthálózatának shibuyai láncszemét a Mandarake-et, ami egy 5 emelet mély pince alján terül el kb. egy Tesco hipermaretnyi területen. Bődületes mennyiségű izé (szerepjáték kellékek és ruhák) meg egy csomó valami (gyűjthető matricák, kártyák apróbb figurák) és hegyekben álló bizék (emberméretű és kisebb manga modellező-szettek is voltak a végtelen hosszúságú DVD és könyv-képregény polcok között (egész érdekes szekciók is voltak, mint külön a lány-lány hentai, aztán a feltűnően sok női egyed általá olvasott fiú-fiú hentai kiadányok, majd a lány-űrlény képregények, ahol aztán elvesztettük a fonalat...)

A bolt méretetit a be- (azaz le-) járata egyáltalán nem sejteti. Igazából ez minden tokiói épületre érvényes mármint, hogy a bejáratok rémesen szűkek viszont vertikálisan a legegyszerűbb szatócsbolt vagy gyorsbüfé is könnyen 6-8 emeletes lehet, ugye a város helyhiánya miatt. Sétánk után visszatértünk otthonunkba vacsorázni, de előtte még vettünk egy kis ezt-azt a 7/11-ben (olyan, mint a CBA), mint pl. wasabeefu-t (wasabi-s marhahúsos chips) vagy eggdog-ot (hot-dog hidegen a virsli helyett tojáskrémmel), illetve az elengedhetetlen bentot, ami 300 jentől teljes értékű egytálételt jelent, jellemzően tészta zöldségekkel, vagy rizs zöldségekkel esetleg tintahallal, vagy egyéb dolgokkal, a lényeg, hogy az ember csak bevágja a mikróba és már eszi is. Minden boltban egyébként van lehetőség mikróztatni az ételt, azaz helyben is megehetjük, illetve frissen olajban sült fasírtszerű vagy hússal töltött gőzgombócot is fogyaszthatunk de, ami nagyon fontos volt főleg nekünk, hogy minden boltban van ingyen wc. Ugye mondanom sem kell milyen nagyszerű ez akkor, amikor egy Tokiónyi méretű városban járkál a gaijin, egész nap kezében a lépten-nyomon útbaeső italautomatából szerzett kolumbiai kávéval vagy fél literes zöldteával.
A szállásra visszaérve aztán jól bevacsoráztunk: minden nap volt rizs, mizo leves, és ramen soksok főtt tésztával meg főtt zöldséggel. Ráadásként ehettünk máig bezonosítatlan 6x6 cm-es tálkában lakó, a hűtőből szabadon igazolható két pálcikára való falatkákat, melyek lehettek csípősek, édesek, semleges ízűek, tésztaszerűek, tejállagúak, gyümölcsre emlékeztetőek, opálos kocsonyás-gömböcske formájúak, de mind kiválóan értettek egy valamihez: enyhítették az éhet. Ezen falatkák idővel barátaink, jó ismerőseink lettek, nevüket nem tudván elébb küllemük, 5 nap múlva pedig már vélhető ízük alapján fogyasztottuk őket. Vacsi után aztán be az ágyba és életünk leghosszabb napja után egy kiadós alvás következett... ami egészen 3,5 órán át tartott, amikor is ál-frissen felébredve képtelenek voltunk tovább aludni az időeltolódás miatt. Szopó. folyt. köv.

A Weekly Dormy Inn nevezetű hotelt nagyon gyorsan megtaláltuk, -hiába 8szem többet lát- viszont annál nehezebb volt zöld ágra vergődni a recepciós lánnyal, aki sajnos csak japánul tudott és még azt sem értette meg, hogy „no problem”. Egyébként ez japán népi sajátosság –mármint az angol nyelvtudás hiánya-, viszont megfigyeltük, hogy annál lelkesebben próbál valaki angolul kommunikálni, minél kevesebbet tud, ezért lehetett Menyét egy olyan beszélgetés részese, ahol a beszélgetőpartnere meg volt győződve, hogy angolul beszél, bár spanyolul próbálkozott szót érteni. Ugye felmerülhet a kérdés, ha Menyét beszél valamennyire japánul, miért nem kommunikált így a helyiekkel. Nos a válasz, hogy ő japánul beszélt hozzájuk (gondolván, milyen jó gyakorlási lehetőség ez) de sajnos a japánok angolul próbáltak válaszolni (gondolván, milyen jó gyakorlási lehetőség ez), így bármilyen szépen is kivitelezett kérdőmondatokkal kápráztatta el Menyét japán anyanyelvű beszélgetőpartnerét, az vagy a sokktól vagy felbuzdulván, hogy most ő is megcsillanthatja nyelvtudását angolul próbált válaszolni – rendszerint tök sikertelenül. Nos ez volt a helyzet a recepciós hölggyel is (aki azért nem semmilyen hendikeppel indult el ezen a pályán), de végül a google translator (!), egy nyomtató és egy angol nyelvű házirend alapján megértettük egymást és leszurkoltuk a hihetetlenül olcsó szállásköltséget (átszámítva 7.000 HUF/nap/fő, reggelivel és vacsorával, ingyenes onsen és internet használattal).

Felérvén a 6-on lévő szobánkba több meglepetés is ért bennünket, de mind a kellemesebbikből való volt. Mert volt fűtésünk (ellenben azokkal a véleményekkel, hogy éjszaka jéggé dermedünk, mert nincs fűtés), mikrónk, HD tévénk, mosógépünk, amit nem használtunk, hűtőnk, fűthető ülőkéjű angol vécénk, viszont üröm az örömben, hogy a net nem ment, de a lobbyban amúgy is volt wireless internet access, szóval azért olyan nagy ügyet nem csináltunk belőle (nem úgy, mint a szálloda, de ez egy későbbi posztban említésre kerül majd).

Ott tartottunk, hogy "hurrá leszálltunk végre", irány a csomagokért! Laza bőröndcsekkolás és kint vagyunk a váróban. Itt jegyezném meg, hogy Narita Ferihegyhez képest úgy viszonyul, mint a bengáli tigris a porcicához, szóval van benne valami macskára utaló, de lényegében tök más kategória (ez persze már Frankfurtban is feltűnt, csak Narita ezerszer  stílusosabb már az első percben is, mint német reptársa).

Szóval kint vagyunk meg kéne keresni a vonalat, ami bevisz Tokió szívébe, ahol végre lezuhanyozhatunk, de előtte kaja és piavásárlás. Ez az akció volt egyben az első találkozásunk a mérhetetlen számú italautomatával, amik valószínűleg elszabadulhattak egy robotikai kísérleti laborból és megállíthatatlanul elszaporodtak Tokióban. Kiírtásukra szerintem senki nem tett kísérletet, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez egy kurva jó dolog. Hideg-meleg üdítők, teák, ásványvizek a nap bármely időszakában, bárhol ráadásul nem is olyan drágán. Peti itt vette meg első és utolsó 0,5-ös palackos zöldteáját, amit csak a harmadik nap végére tudott meginni, olyannyira szervezetidegen volt az íze a napközis cukros teához szokott gyomornak.

Vettünk még egy szendvicset egy énekelve beszélő szendvicsesembertől (wakarimaaaaaaaas), aztán tűz a Keisei vonalhoz. 1000 jen mínusz egyből, ennyi a jegy ugyanis a város csücskébe Ueno-ba, ahonnan még át kellett szállnunk a JR Tokyo Metro Hibiya line-ra, ami bevitt minket lakhelyünkre Shibuya mellé Naka-Meguro-ba (jó mi?). A metrószerelvényen semmi extra, az emberek annál inkább, mindenki miniszoknyás aki nőnemű, sokaknak maszkjuk van (nőnek, férfinak, idősnek, fiatalnak egyaránt) félvén a betegségektől, amik rájuk tapadhatnak. Az emberek szipognak mindenfelé, mert az orrfújás nem guszta dolog japánéknál így marad a nedv benntartása a testben. Ekkor lettünk figyelmesek arra is, hogy két megálló után az alfelünk lényegében veresre égett ültünkben a 8 fokban is 1000-rel üzemelő fűtés miatt és itt állítottuk fel azt a hipotézist is, miszerint ezért lehet minden nőnek komoly egészségügyi probléma nélkül miniszoknyában léteznie a nap 24 órájában. Egyébként csak kicsit bambultuk az egyébként kifejezetten csinos japán nőket (valójában nem is biztos, hogy csinosak csak hihetetlenül adnak a megjelenésükre, télleg olyanok voltak, mintha a Vogue magazinból léptek volna elő a közép-tokiói nők), mert egymás szemébe nézni amúgy megintcsak nem lehet.

Nem is nézik egymást sem a japánok, kicsit szemérmesen lesütik mindig a szemüket, ha épp úgy adódna, hogy véletlenül mégis kell a szemkontakt valami miatt. Egyébként, ha megláttak minket nem volt különösebb csodálkozás inkább olyan áhítatféle volt a levegőben, de otthon biztos kibeszéltek minket, ostoba gaijinokat, akik a japánok mellett leginkább csövesnek néztünk ki J Nőügyben később rádöbbenünk, hogy lehet, hogy simán halmozottan komplexusosak (magasság, ferdeszeműség, ázsiaiasság stb., de erről még lesz szó szerintem). A metrózásra visszatérve: ez a fő közlekedési eszköz Japánban, számtalan vonal szeli keresztül kasul a várost, aztán a felszínen a taxik a személyautók és végül a buszok voltak a sorrend gyakoriság szempontjából. A metro egyes vonalai egyébként a felszínen is közlekednek elég gyakran, ilyenkor magasvasútként üzemelnek. A történetünk ott folytatódik, hogy a metrózás/átszállás/megérkezés a helyes állomásra után ott állunk 4 térképpel a kezünkben, hogy akkor merre is tovább, ugyanis neve csak a sugárutaknak és a városrészeknek vagy kerületeknek van. Minden más számozott, a taxik is pontos címre telefonszám alapján mennek egyébként a tájékozódás a nagyobb landmarkok mentén történik. 15 perc tétovázás után végül elindultunk a jó irányba a még mindig lefóliázott bőröndjeinkkel, ami a külső szemlélőnek nagyon vicces lehetett. folyt. köv.

Az előző zanzásított Tokiós poszt után egy bővebb leírás-sorozatot tervezek kiadómmal, akik mindenben támogatnak; ezúton is köszönöm nekik a sok kolbászt, perecet és sört. Elöljáróban annyit, hogy természetesen hiperszubjektív lesz a leírás, így egy csomó minden óhatatlanul is ki fog maradni, ezért kérdezzetek, ha érdekel valami jobban, mint ahogy kitértem rá.

Először is szögezzük le: Tokió jó hely, ajánljuk mindenkinek megtekintésre! Innentől már csak az olvassa, akit tényleg érdekelnek a részletek (hehe) a többiek meg vegyenek jegyet hamar az első gépre és usgyi! Először én sem hittem, hogy Tokióba akarok menni, de aztán győzött a józanság szava és a meggyőzés, így egy hetes hezitálás után belevágtunk útitársaimmal a kalandba. A négy tagú csapat legműveltebb japánológus tagja Menyét volt, aki basic japán tudással és kultúrtöténeti ismeretekkel volt felvértezve, Peti, aki Szecsőn kívül külföldön csak kétszer járt, de iaidózik, aztán voltam én, aki nem is akart menni, de aztán mégis és öcsém, aki csupán a kalandot kereste, ha Grönlandra megyünk, szerintem akkor is jött volna :)

Hirtelen ugrással teremjünk Ferihegyen, ahol hihetetlenül olcsón vásárolt jegyeinkkel először Frankfurtba kellet repülnünk, hogy onnan egy átszállással Tokió Narita repterén találjuk magunkat. Az út Frankfurtba zökkenőmentes volt, az átszállásnál azonban egyből vesztettünk egy duty free fehér rumot, amit Peti hagyott el a vetkőzős jelenetnél, az egyik biztonsági kapunál. Bánatunkat sörrel enyhítettük (a terv az volt, hogy a röpke 10,5 órás utat sok sör elfogyasztásával, majd elalvással fogjuk átvészelni – persze ez nem jött össze, de legalább vitaminoztuk magunkat), valamint a váróból elénk táruló, az ismert univerzum legnagyobb utasszállító repülőgépének látványával, az Airbus A380-nal.

Mondjuk én nem vagyok egy óriási repülőgépbuzi, de ez télleg nagy volt a többi géphez viszonyítva: két emelet, kb. 600 utas befogadására képes utastér, naaagy nagy szárnyak, meg szép bálnatest. A gép belülről is nagynak hatott, 3-4-3 as széksorok, két emelet, óriás csomagrekeszek, szóval megalomán ez a gép rendesen, de szerintem kevés volt a hely a lábnak (egyébként economy osztályon utaztunk, bár lehetett volna venni 1st class jegyet is csak az 2,5milla volt, az meg azért szerintem is túlzás egy kicsinyt). Érdekesség a gépen az utas előtt lévő székre szerelt érintőképernyős monitor, amin mozifilmek, zenék, egy Google Maps térkép, - amin jelölve volt aktuális helyzetünk, sebességünk, magasságunk -  és a repgép külső kamerái közül választhatunk. Remek szórakozás kb. 4órán át, aztán kezdődik a vergődés. Legalábbis nálam ez ekkor ütött be: 4 órája utazol és a térképen még mindig csak Szibéria nyugati szélén vagyunk és van még 6 és fél óra, közben érzed, hogy alvásnak nyoma sem lesz… ja igen kérek még egy sört, danke.

Szóval így. A gép gyors volt egyébként 1015 km/h-val is hasítottunk 10.000 méteren, ráadásul szinte osont a felhők felett olyan halk volt a belső zaj, szóval nem rajta múlott. Érdekes volt szembemenni az éjszakával, ami egy 5 órás sötétséget leszámítva Kína keleti partjai előtt még átváltott hajnali pirkadatba. Az időeltolódásnak köszönhetően így reggel 10-kor landoltunk Tokió Narita repterén, kifacsarva mint egy zsák citrusféle, kis fejfájással, de nagyon sima út után. Aztán már csak azt vettük észre, hogy az immigration ablak előtt állunk, fotóznak, útlevelet kérnek, ujjlenyomatot vesznek, elolvassák a gépen kitöltött formot és pecsételnek, minek eredményeképpen 90 napig szabadon mászkálhatunk Japánban. folyt. köv.

hogy Tokyóban találkoztunk hiperfelhőkarcolóval, love hotellel, telefonkönyvnyi mangákkal, rövid szoknyás lányokkal, csomó Luis Vuitton táskával, Aston Martinokkal és Porschékkel, óceánnal, szárított tintahallal és polippal, ramen levessel, Shiomival, szilva és cseresznyefavirággal, Sapporo Super Dry sörrel, forgalomirányítókkal, koszos mellékutcákkal, ezeréves dolgokkal, amik mind leégtek majd újjáépítették őket, furcsa angolsággal, ami távolról japán nyelvnek hat, emberekkel, akik olaszspanyol étteremben esznek, kávéztunk a Shibuya crossing felett a Starbucksban, ettünk hegynyi mennyiségű bento-t és amazonasznyi rament, voltunk 18+ videó és könyvtékában, a Mandarake manga könyvesboltban egy nagyon mély pincében, jártunk Roppongi leggazdagabb részein ahol 320.000 jen volt egy mellény, és ettünk a Ginzát átszelő a Shinkanzent is átrittyentő sínek alatti, régi szutykos vöröslámpás-negyedben, voltunk a Sony székházban és showroomban, láttuk Akihabarát a végtelen mennyiségű eladásra kínált diódáival, láttuk a várost 170 és 250 méteres magasságból is a Tokyo Towerből és a Metropolitan Tower-ből, utaztunk a reggeli csúcsban metrón, imádkoztunk shinto módra kamakurai szentélyekben kérve a helyi kamit adjon este egy kis rament, és gyújtottunk füstölőt buddhista templomban, láttuk a Daibutsut, sétáltunk Asakusa külsőn a Sumida partján sátras homelesseket kerülgetve, kezeltünk 100 féle automatát, futottunk körbe a császári kertben zárás előtt az Otemon kapunál, ittunk szakékat, doboltunk játékboltban, repültünk a világ legnagyobb utasszállítójával 10,5 órát egyhuzamban, sétáltunk az Omotosando-n, utaztunk a Shiodomenál az automata monorailen, láttunk az Ueno parkban telepített macskákat, ettünk ismeretlen halakat Ikebukuro-ban, érzékeinket vesztettük többemeletes Pachinko teremben, interneteztünk egy felettébb gyanús félhomályba burkolózott helyen, szipogtunk és köhögtünk együtt a helyiekkel, vettünk fel maszkot, sétáltunk Shinjuku felhőkarcolói alatt az Electric streethez, többmilliószor meghajoltunk és köszöntünk mindent arigatou gozaimasu-val, láttunk laptopokat utcaszélre dobva dobozban és fóliázott csomagban, gaijinoztak le minket, de nagyon kevésszer, szálltunk át Yokohamában azt sem tudva mi merre hogyan, voltunk múzeumban és láttuk a Yumiori Giants otthonát a Tokyo Dome-ot, fotóztunk korai cseresznyefa virágzást shinto szentélyben Yushima-ban helyiekkel és láttunk óriás hollókat buddhista temetőben és ...

Képek itt.