Ha már az ember Ginzában van és meg is ebédelt a helyi vasút alatt, akkor érdemes tovább keletnek menni a Shiodome-nak keresztelt rész felé Shinbashi negyedben. Részben azért mert itt van a Hamarikyu park, ami a Tokugawa shógunok egyikének Sumida folyó menti kis rezidencája volt, részben mert Japán legfontosabb vállalatainak 13 felhőkarcolója is itt található (ez a Sio-site).
Ha honvágy gyötör akkor menj el a Villa La Fontaine hotelt körülölelő utcácskába, ami egy kis európai környezetet próbál varázsolni a terrakotta köves sétányával, európaias épületeivel és számtalan francia, olasz és spanyol kávézójával, boltjával, vendéglőjével a felhőkarcolók alá. A legérdekesebb azért mégiscsak a Hamarikyu park volt a Sumida folyó mellett, ahol GPS-guide-dal lehetett sétálni és nem túl drágán részt vehettünk volna egy igazi hagyományos teaszertartáson, ha előbb jövünk egy kicsit. Mindenesetre itt megtanulhattuk, hogy habár minden dolog Tokióban kb. félezer éves az utóbbi 300 évben vagy leégett vagy lebombázták vagy valamelyik földrengésben elpusztult.
Ez vonatkozik erre a parkra is, de pl. a Meiji jingunál is a fának kinéző épületek, kapuk, építmények mind vasbetonból épültek újra, természetesen az autentikusságot megtartva fa borítással. A parkból remek kilátás nyílt a Szivárvány hídra dél felé, illetve a mesterséges szigeten épült Odaiba-ra, avagy nagyobb egységben Koto-ra, ami a Tokyo öbölben fekszik. Itt már kezdett sötétedni, úh. visszasétáltunk Ginzába - természetesen este minden neon működésbe lépett így egy kicsit másik arcát mutatta a negyed (még durvább volt), majd beugrottunk enni egy "koszos" mellékutcában egy gyorsétkezdébe. Az úton visszafelé láttuk még Shinbashiban a Nakagin kapszula tornyot, a Japán metabolista építészet legékesebb példányát, - illetve mint ilyent- egyben a világ legelső kapszulaszállodáját is.
Láthatóan lelakott már az épület, valószínűleg bontásra ítéltetett , ahogy a fotónk is mutatja. Tokióban több olyan épület is volt, ami szemmel láthatóan magától fog összedőlni, valamiért nem bontják le féluton az enyészet felé, hanem simán hagyják lakhatatlanná válni és utána lebontani. Maga a kapszulahotel elég szürreális látvány így képen keresztül is olyan, mintha valami emberi-méhkas lett volna. Ezután betértünk a ginzai sokemeltes Toy World intézménybe Totoro-t és Hello Kittyt keresni, valamint elámulni csak úgy, hogy mi mindere tudja költeni fizetését az egyszeri japán szülő - azért dióhéjban annyit megjegyeznék lennék japán gyerekek azt hiszem :) Már a hotelhez közel beugrottunk megnézni a sarki hipermarketet - mondanom sem kell több emelet magas, roskadásig minden áruval -, hogy estére még egy kis sört vegyünk.
Az hamar kiderült, hogy az alsó élelmiszerbolt szint felett valószínűleg kínai vegyesbolt-hipermarket működhet, mert a kötött sapkától a noname mobiltelefonokon át a kis szuvenír jellegű szamuráj-figurákig mindent lehetett kapni. Itt első kézből meg is tapasztalhattuk, hogy a "made in japan" cimkét azért érdemes kapargatni néhány eredetinek mondott japán ajándéktárgy alján, hogy kiderüljön a kényelmetlen igazság.







Ez mondjuk annak is köszönhető, hogy a világ vezető márkáinak (legyen szó divatról, számítástechnikáról, szórakoztató elektronikáról) itt vannak a
Egyszóval zavarbaejtő a hely na. Viszont van ám egy sötétebb oldala is Ginzának (ahogy a törpök is mondják az élet nem csak játék és mese), hiszen a számtalan irodista megfáradva a munka után hol keresné jól megérdemelt pihenését, (nem nem a családjánál), hanem a hagyományos ivókban, amik kb. úgy néznek ki, mintha itt maradtak volna a shógunátus idejéből (azt hiszem ezt nevezik tradícionálisnak). Itt isszák magukat eszméletlenre a
Helyileg ezek az ivók szerényen a Ginzát is keresztező vasút és metróvonal alatt húzódnak meg (itt vágtat el a felhőkarcolók között a
A reggeli séta során is sok mellbevágó dolgot láttunk, itt volt mindjárt a kisállat-kereskedés a sarkon, ahol átlag 200.000 jen volt egy hiperkawai (azaz cuki) kölyökkutya, amit bárhogy is számolunk 500.000 forint. Semelyikünk sem ért a kutyákhoz, de Tokió olyan sűrűn lakott megaváros, hogy az állattartás itt egészen speciális agyműködésű gazdag japánok úri hóbortja lehet. Ennek megfelelően egyébként úgy is bánnak a kutyákkal a gazdik, mintha tényleg a saját gyerekük lenne, babakocsiban "sétáltatják" a kis kedvenceket, és nagyjából úgy is öltöztetik őket, mint a csecsemőket.
Egyébként kutyapiszok nincs, minden eb a gazdi nylonzacskós kezébe végzi a dolgát. De ha már említettük a kis számú tokiói kutyapopulációt meg kell említeni a macskákat is, -a kiegyensúlyozott tömegtájékoztatás jegyében-, akik speciális bánásmódban részesülnek, hiszen lépten nyomon látni kis integető macskaszobrocskákat (szerencsét hoznak), illetve mégiscsak Japán a Hello Kitty hazája. Kittyből és haverjaiból rendesen lehet vásárolni: a kis kulcstartótól az embernagyságú plüssig minden létformában. Kóbor macskák nincsenek (lévén az áruk is hasonló ugató sorstársaikhoz), de a parkokban láttunk telepített -azaz nem kolduló-, ápolt és kifejezetten kövér "gazdátlan" egyedeket. A metróállomáson megvettük az aznapi telefonkönyvnyi mangánkat és a Tokyo nevű állomásnál leszállva megcsodáltuk az emblematikus állomást.
Azaz megcsodáltuk volna, ha épp nem felújítanák az egész épületkomplexumot így csak egy fehér lepel jutott nekünk. Sebaj irány a császári palota kertje, ahol már csalódott amerikai turisták figyelmeztettek, hogy a palota zárva sajnos nem érdemes menni, ők is inkább pacsinkózni mennek Roppongi Hillsre. Ők persze nem tudták, amit mi igen, hogy a palota mindössze kétszer van nyitva a látogatók előtt (a császár születésnapján és Japán alapításának nemzeti ünnepén), azaz nem ilyenkor. A kertet, vagyis a palotát körülvevő parkot megnéztük azért kismillió kínai társaságában. Remek szórakozás és kellemes séta volt a lakhelyünktől merőben eltérő hatalmas, tág nyílt téren sétálni és szemügyre venni a negyed irodaházai tövében a palota melléképületeit, valamint a cédrusokat gondozó kertészhadsereget, ahogy hihetetlen műgonddal formázzák a park lombkoronáit olyan igazán japánosra.
A parkból aztán a dicső Kuszonoki Maszashige szamuráj-ideál lovasszobrát is megtekintettük, aki egy közkedvelt történelmi figura. Bővebben
A lényege az ilyen helyeknek, hogy hihetetlenül ízléstelenül elkészített rózsaszín habos kávékat szolgálnak fel alig szoknyában mély dekoltázzsal a gyereknek kinéző nők. Ugye? Mi is ezt gondoltuk. Az utcakép egyébként itt is hozta a sztenderd neonvilágot az egymillió utcán hömpölygő emberrel és az üzletek bejáratánál megafonba ordítva rikkancsoskodó eladókkal, tehát jó volt.

A pachinko klub lényegében egy játékterem, általában több emeletes (meglepő :) és tele van
Kinéztünk egy akkora gyorskajáldát, ahol összesen 50 centiméternyi asztalhely jut egy vendégnek egy magasított bárszék mellett. Félkörívben ül az egyszerre 6 vendég, középen a pénztáros/pincér a háta mögött a gépként dolgozó szakácsok. A rendelés vagy automatának a segítségével történik (még a bejárat előtt kiválasztjuk az ételt, pénzt bedob, jegy megkap és ha mi jövünk sorra belépünk az "étterembe" csak a jegyet kell odaadni és jön a kaja azonmód) vagy szóban történik, esetünkben ugye mutogatással.... Ezek a kifőzdék működésüket tekintve meglehetősen hatékonyak, átlagban egy ember nem tölt el 6 percnél több időt el itt, de igazából ki is néznek az üvegajtón túlról, ha sokat pepecselsz, mert jönne be a következő vendég. A japán ember ilyen helyeken szó szerint tápol, eszetlenül gyorsan szürcsöli a rament, dönti magába a rizst (nem emeli a pálcikát csak söpri a szájába a cuccot a csészéből). Kellemes meglepetés volt egyébként, hogy mindig volt ingyen tea az étkezdékben, és meleg vizes törölköző. Egy-egy ilyen helyen nagyon gyorsan és elég olcsón lehetett meleg ételhez jutni, így szinte mindig valamilyen hasonló helyen ettünk, hacsak Bálint nem sírt, hogy most már együnk-igyunk valami igazán autentikusat a ramen/rizs/udon kombón túl.
Így jutottunk el egy igazán jó halvendéglőbe vagy tradicionális japán étterembe, így szakézgattunk néha és így ettünk kínai étteremben is, persze véletlenül. De legalább tudtunk kínaiul is beszélni Japánban, ami azért is nagy szó mert megértettek minket :)
Érdekes volt látni, hogy a shinto szentélyeket milyen gyakran látogatják korra és nemre való tekintet nélkül a helyiek, viszont a buddhizmus innen távolról inkább temetkezési, mintsem egy élő vallásnak látszott (a japánok halálukkor mind buddhista szertartás szerint hantolódnak el, ekkor buddhista szerzetessé is avanzsálnak, azt hiszem...). Buddhista vonalon érdemes megemlíteni egy nagyon érdekes helyet, ami annak a buddhista irányzatnak a temploma, ami a buddhizmus gyakorlásának legegyszerűbb módját kínálja (
A shintoizmus népszerűsége tehát azért töretlen, mert lényegében nincsenek írott szabályai, követendő erkölcsi előírásai, egyszerűen fogalmazva egy shintoistának a "legnagyobb erény a császárnak, az elöljárónak vagy a munkaadónak való engedelmesség és a
Ahogy azt számtalanszor megfigyeltük -sőt párszor gyakoroltuk is- az imahelyhez úgy kell közelítenünk, hogy először is a szentély területére lépésünkkor egy meghajlással tisztelgünk (a shinto kapu, azaz a
Fontos, hogy a shinto szentélyekben lakozó szellemek különféle dolgokat tudnak cselekedni, azaz, van külön kamija a nőknek, az utazásnak, a szerencsének, a folyónak, a földnek stb. (kb. 8millió kami van, de egyik sem gonosz vagy ártó szellem). Azt nem tudom most hirtelen, hogy a kamik mind más-más helyen laknak, vagy hogy van ez logisztikailag. Például kérdés, hogy át tudnak-e egymásnak adni üzeneteket a szellemek, de gondolom igen, így nem kell felkutatnunk a szerencse kami szentélyét, ha épp az utazás kamija van közel a lakhelyünkhöz :) Na mindegy, aki tudja írja meg. Ima után ismét meghajlunk, majd távozáskor a kapuban megint, így köszönve meg, hogy volt kedves a kami meghallgatni minket és remélhetőleg teljesíti is kérésünket.
Buddhista vonalon inkább nagyobb templomokhoz volt szerencsénk (a már fentebb említett Tsukiji beli Hongan-ji vagy az asakusai Senso-ji, de valószínűleg csak azért, mert célirányosan azokat néztük meg.
A tömött metrós, nyomkodóemberes történetekből csak a legutolsó nap jutott ki nekünk, amikor már a reptérre mentünk, egyébként általában a rush hour után mentünk és tértünk vissza a szállóba. A metro népe egyébként elég csendes, 10-ből 9 ember a mobilján twitterezik, mint az őrült, a maradék egy pedig telefonkönyvi méretű mangát olvas 10 oldal per 5 másodperc sebességgel, miközben mindenki kapaszkodik a Louis Vuitton táskájába (eléggé túlreprezentált ez a márka itt) és szipogva próbál minden tekintetet elkerülni. Általánosan elmondható, hogy a közép-tokiói emberek elég jól szituáltak, nem alacsonyak annyira (165-170-cm-es átlagmagasság) és nem csak ruhák, cipők és táskák terén adnak magukra, de pl. életünkben nem láttunk ennyi Porsche Carrerát, Aston Martint, Jaguárt, Bentley-t és Ferrari-t, mint itt. Eleinte ez is furcsa volt, mint a kanyarodáskor beszélő kukásautó, vagy a számtalan vakvezetősáv, az önmagától nyíló és csukódó taxiajtók és a műmadarak műcsiripelése a metroállomásokon, de meg lehet szokni. Ami viszont végig egy kicsit zavaró volt az a vizuális szín és formaorgia, amit nem nagyon tudtam kezelni (én legalábbis) ottlétünk során.
Az utcák elárasztva a boltoktól, hemzsegnek a cégérek és akciós feliratok, tévéreklámok mennek a házfalakon, ha pedig betérsz egy áruházba a választék és az árubőség úgy vág nyakon, hogy az agyadnak többszöri újrabootolás szükséges mire feldolgozza mindazt az információt, ami rászakad. Egyik elméletem szerint Tokióban annyira nincs hely, hogy egész egyszerűen nem léteznek raktárak és a boltok mindent kiraknak az eladótértbe, ami egyben raktárként is funkcionál. De lehet, hogy télleg ennyire szofisztikált a tokiói vásárló, hogy csipszből egy külön emeletet kell fenntartani egy nagyobb élelmiszerboltban - ennek kiderítésére azért több időre lett volna szükség. Visszacsatolva a 2. napi programra, többek között ezért is volt remek ötlet hétvégén meglátogatni Shinjukut a hivatali negyedet, ami alapból mentes minden bolttól és hétvége lévén salarymanekkel sem találkoztunk.
Viszont architektúrálisan le lettünk nyűgözve a számtalan, átlagosan 150 méteres üvegbe és betonba álmodott irodáháztól, valamint alaposabban szemügyre vehettük a
Ezt azért fejtettem ki ilyen bő lére eresztve, mert ez a viselkedés nagyon jellemző a japánokra és többször is találkoztunk ezzel utunk során. Hihetetlenül lelkiismeretesek, végtelenül kötelességtudóak és alázatosak a vendéggel és a munkájukkal/munkaadójukkal szemben. Ha valami balul üt ki a melóban személyes tragédiaként élik meg, legyen az egy elfelejtett, de a vendég által megrendelt öntet a kaja mellé vagy egy nem szuperáló hálózati kábel. Tanui voltunk egy boltban záráskor az üres pult felé meghajló (elbúcsúzó?) bolti eladónak, de láttunk a robotokéhoz hasonló munkát végző egyszerű liftkezelőt vagy a parkolóházból kihajtó autók forgalomirányítóját, akik olyan odaadással tették a dolgukat, ami magyar szemmel felfoghatatlan elsőre.
Az internetes történethez hozzátartozik még az is, hogy az utolsó szállóban töltött napunk estéjén egy cetlit találtunk az ajtónk alatt becsúsztatva, amit a recepciós lány írt kézzel, hogy reméli nem rontotta el az itt tartózkodásunkat a netes üggyel, és hogy reméli látni fog még minket mindezek ellenére, és hogy legyünk barátok a Facebookon és még egyszer nagyon nagyon sajnálja, hogy ilyen kellemetlenséget okozott nekünk. Japán az Japán, vagy ahogy ők mondják "It is transport in a dream to the tomorrow's future". folyt. köv.


A szállásra visszaérve aztán jól bevacsoráztunk: minden nap volt rizs, mizo leves, és ramen soksok főtt tésztával meg főtt zöldséggel. Ráadásként ehettünk máig bezonosítatlan 6x6 cm-es tálkában lakó, a hűtőből szabadon igazolható két pálcikára való falatkákat, melyek lehettek csípősek, édesek, semleges ízűek, tésztaszerűek, tejállagúak, gyümölcsre emlékeztetőek, opálos kocsonyás-gömböcske formájúak, de mind kiválóan értettek egy valamihez: enyhítették az éhet. Ezen falatkák idővel barátaink, jó ismerőseink lettek, nevüket nem tudván elébb küllemük, 5 nap múlva pedig már vélhető ízük alapján fogyasztottuk őket. Vacsi után aztán be az ágyba és életünk leghosszabb napja után egy kiadós alvás következett... ami egészen 3,5 órán át tartott, amikor is ál-frissen felébredve képtelenek voltunk tovább aludni az időeltolódás miatt. Szopó. folyt. köv.
Nos a válasz, hogy ő japánul beszélt hozzájuk (gondolván, milyen jó gyakorlási lehetőség ez) de sajnos a japánok angolul próbáltak válaszolni (gondolván, milyen jó gyakorlási lehetőség ez), így bármilyen szépen is kivitelezett kérdőmondatokkal kápráztatta el Menyét japán anyanyelvű beszélgetőpartnerét, az vagy a sokktól vagy felbuzdulván, hogy most ő is megcsillanthatja nyelvtudását angolul próbált válaszolni – rendszerint tök sikertelenül. Nos ez volt a helyzet a recepciós hölggyel is (aki azért nem semmilyen hendikeppel indult el ezen a pályán), de végül a google translator (!), egy nyomtató és egy angol nyelvű házirend alapján megértettük egymást és leszurkoltuk a hihetetlenül olcsó szállásköltséget (átszámítva 7.000 HUF/nap/fő, reggelivel és vacsorával, ingyenes onsen és internet használattal).
Szóval kint vagyunk meg kéne keresni a vonalat, ami bevisz Tokió szívébe, ahol végre lezuhanyozhatunk, de előtte kaja és piavásárlás. Ez az akció volt egyben az első találkozásunk a mérhetetlen számú italautomatával, amik valószínűleg elszabadulhattak egy robotikai kísérleti laborból és megállíthatatlanul elszaporodtak Tokióban. Kiírtásukra szerintem senki nem tett kísérletet, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez egy kurva jó dolog. Hideg-meleg üdítők, teák, ásványvizek a nap bármely időszakában, bárhol ráadásul nem is olyan drágán. Peti itt vette meg első és utolsó 0,5-ös palackos zöldteáját, amit csak a harmadik nap végére tudott meginni, olyannyira szervezetidegen volt az íze a napközis cukros teához szokott gyomornak.
Nem is nézik egymást sem a japánok, kicsit szemérmesen lesütik mindig a szemüket, ha épp úgy adódna, hogy véletlenül mégis kell a szemkontakt valami miatt. Egyébként, ha megláttak minket nem volt különösebb csodálkozás inkább olyan áhítatféle volt a levegőben, de otthon biztos kibeszéltek minket, ostoba gaijinokat, akik a japánok mellett leginkább csövesnek néztünk ki 
