Pelevin könyve tetszett, annak ellenére, hogy az alapsztorit már többször elsütötte a világirodalom néhány száz jegyzett alakja (létünk csupán mások által írt történet, egy látomás - lásd még: buddhista tanok), de különös szépséget a sztorinak az orosz rendszerváltás körüli történések, valamint a főszereplő reklámszakmunkás mibenléte ad. Nyugati fogyasztói társadalom vs. keleti vadkapitalizmus, drogos látomások vs. újorosz rögvaló, Ishtar és Babilon vs. Sebestyén Balázs és RTL Klub, büntető reklám-koncepcók és storyboard vázlatok, súlyosabbnál betegebb szlogenek, vér, halál, és megint élet újra. Egyszóval olvassátok, mi ajánljuk! :)

"-Tényleg csak egy pillanatra! Szeretnélek megkérdezni, mint a target group képviselőjét, hogy milyen képzettársításokat vált ki belőled a parlament szó?
Husszeint nem lepte meg a dolog, rövid gondolkodás után így válaszolt:
-Volt al-Kazvininek egy poémája, A madarak parlamentje a címe. Arról szol, hogy harminc madár elrepült, hogy megkeressenek egy Szemurg nevű madarat, a nagy mestert és minden madár királyát.
-És minek repültek el királyt keresni, amikor parlamentjük volt?
-Ezt tőlük kérdezd meg! Meg aztán, Szemurg nem egyszerűen király volt, hanem meg nagy tudás kútfője is. Amit a parlamentről nem lehet elmondani.
-És mi lett a vége? - kérdezte Tatarszkij.
-Amikor átestek harminc próbán megtudtak: a Szemurg szó azt jelenti, hogy "harminc madár".
-Kitől?
-Az isteni hang mondta nekik."
(in: Viktor Pelevin: Generation 'P', Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, p.62-63.)    

Mer' van aki tényleg krisztusi korba lép 10 perc múlva, nem úgy mint az egyszeri ostoba májvalégy (én)... Janis Joplin, Jimy Hendrix, Jim Morrison, és most Bali a bajai betétdal is! No reméljük neki nem lesz olyan hirtelen végszakadása mint előbb emlegetett pályatársainak, hisz 1 és 3/4 gyermek apjaként, cégünk vasbeton keménységű, mégis bársonypuha trubadúrjaként, a dél-alföldi régió legjobb pontybaoltott excelértő grafikusaként, illetve kocsmárosként is még sok sok szükség van reá! Hajrá Bidi és így tovább! Csütörtök sör?
 

rohadna el az egész internet!
Az ember kesereg, iszik egy kicsit.. nekiered valami ismerős link után a youtube-on, onnan társított linkben talál valamit amitől némi ital után elsírja magát mert olyan jó, rákeres google-lal, +torrent persze benne a keresőmezőben, nem jön elő.. rákeres a discography-ra, nesze ottneked az egész, persze az már torrenttel is előjön! 1 perc sem telik el, s már újra sír az ember az oridzsi letöltött cd-jét hallgatva a winamppal... Megvan a sírás, de nincs az a fíling mikor szerencsétlen Charlie Mingus ámerikából behozott cd-jére heteket vár és áhítozik az ember, mer "itten nincsen rá igény kéremszépen", vagy mikor a kardot csak 7 hét után kapja frissen kovácsolva az ember japánból ámerikán át, mer az iaido a rétegsportnak is csak kis rétege... most magamellen beszélek?
mindenesetre rövidülnek a hosszúságok.. komolyan gondolatbavéve egy szibériával kevert alaszkai olvadó hómező.... vagy atom..
 

Azt kell mondjam, jó a Szeremley Huba féle Muscat Ottonel de csak némi kénpárolgási szabadesés után. Igazából persze egy furcsa kérdés feltétele (s a felette való lamentálás) sarkallt eme bejegyzés megírására. Előjött már párszor a téma némi sör mellett is, de megfejtésnek betudható választ nem sikerült még tudástarisznyámba gyűjtenem. Sajnos. Tehát. Létezik-e az a jelenség, hogy valaki munkájában teljesen más személyiség legyen mint a hétköznapi életben? (Nem az Elvis imitátorokra gondolok persze.) Tehát hogy olyan szinten különítse el a hivatali és a privát énjét, hogy az nagyon durván szembeszökjön az avatatlan primőrpalacsinták (mi) számára is, és a két én oly szembenálló legyen egymással mint Szépalmási prof. és Krapulax, vagy egy kevésbé ismert példát hozva Batman és Joker/Twoface/Pingvin stb...
Meglátásom szerint ilyen egyszerűen nem létezhet, a probléma abból adódik, hogy mégis már a harmadik ilyen esettel találkozom. (No idehoztam azt a gigaropit a konyhaszekrényből, mert szálanként szaladgálni érte elég béna.) Persze ez nagyrészt - onlájn ügynökség révén - emaileken és telefonon csapódik le. Ugye ha jön a levél a "debénavagy, hogylehetszilyenhülye, nemmegmondtamhogy" szöveggel, majd telefonba a "ti vagytok a kedvenceim, nagyon szeretünk titeket, gyertek hozzánk" mondatokkal folytatódik a dolog, akkor elgondolkozik az emberfiaborja, hogy most akkor mi van?
Én itt tartok... valaki tovább jutott ennél? Illetve továbbmentem, de azt nem közlöm, hátha valaki(mi) magára ismer! :)))
(fogy a ropi, fogy a bor, aszittem a ropi szezámmagos, de csak iszonyatnagy sódarabok vannak rajta.. ij.)
tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom hogy:
https://www.youtube.com/watch?v=fCKuXMM1fqU (mind a 2426 megnéző én voltam :)))

volt ennek értelme?

 

Hirtelen eluralkodott rajtam a mélabú. Volt egy ismerős kis cég, akik folyton folyvást tendereken indulnak, de rendszerint vesztesen kerültek ki a végén ezekből. Munka, pénz, idő és egyéb energiák, mind benne vannak az anyagokban, de nem sikerül. Nemrég tönkrementek. Mi a tanulság? Hát ez: valamely eseményből, valaki, valami példájából adódó fontos felismerés, hasznos ismeret. Valójában tényleg nincs tanulság. Soha, semmiből.

Cégünk alkimistái szeretnének köszönetet mondani mindazoknak, akik idáig segítettek minket, vagy éppen ellenkezőleg, hiszen a méltán népszerű közhely szerint, ami nem öl meg az csak megerősít. Mindazon százaknak és ezreknek, akik eddig pénzt adtak cserébe munkánkért, akik támogattak azokon a napokon is, amikor nem nőtt szőr az arcunkon és még nem termett babér a Hollán Ernő utcában, és ez a fajta high-end cégberendezkedés még csak távoli, ködös gondolatmag volt csak. De ne feledjük, hogy nemcsak a végtelenül nagyvonalú és kedves ügyfelek azok, akik mozgatták a marionettát (tudom nem így híjják ne szóljá' bele jó?) ezen szűk majd' 6+4 év alatt. Hiszen itt van Peti, a Tápióság legjobb grafikusa, aki kompromisszumot soha nem ismerő hévvel és energiával húzza vonja a céget napra nap, évre év. A tintahal gerincét (!) alkotó kis termetű, de annál agilisabb és szőrösebb tulajdonosa immáron legalább 5 éve a szakma csúcsán, a mai szent napon 32 évessé érett. Ezúton köszöntünk téged Peti mi mindannyian, kik mind felnézünk (khm) rád, te aranybogárba oltott plazmagyík! Éljél sokáig!

A hírhedt reggeli tokiói csúcsból aztán bőséggel jutott nekünk is, még szerencse, hogy megpakolt bőröndjeinkkel a metróvonal legelején szálltunk fel, különben halál lett volna az út a reptérig, így jutott ülőhely nekünk is és a bőröndjeink sem akadályozták a 1.5 órás úton a reggeli tömeget. A reptéren gyorsan és hatékonyan becsekkoltunk és irány a gép. Visszafelé az út már elviselhetőbb volt (nem próbáltunk aludni és végig nappali világosságban jöttünk), Frankfurtból pedig már csak egy kisebb ugrásnak tűnt ezután Budapest, ahol anyaországunk a maga kis szerény módján várt már minket vissza.

Összességében nem hiszem, hogy komolyabb ódákat kéne zengeni Tokióról, elég annyi, hogy egyszerűen fenomenális volt bármikor visszamennénk, ha úgy adódna. Így, hogy szinte minden látványosságot kipipálhattunk Tokióban és annyi mindent láttunk, hogy felsorolni is tereh maradt még bőven amit látni kell csak ebben a városban, hiszen többek közt nem voltunk a Fujin és nem voltunk igazi onsenben sem. Aztán nem jártunk félrészegen karaoke bárban, és nem utaztunk a Shinkanzennel. Nem teáztunk egy igazi régi vágású teázóban és nem láttuk a Mori múzeumot és nem találtuk meg a Mori Gardent sem Roppongiban. Nem láttunk cseresznyefa-virágzást és nem ittunk Suntory whiskey-t a Shinjuku Park Tower  52. emeletén. Nem voltunk Yomiuri Giants meccsen és Odaiba-n sem voltunk a Joypolis-ban este. Nem láttunk sumo meccset a Ryogoku Kokugikan-ban és nem voltunk igazi j-rock koncerten a Budokan-ban ráadásul még a Macskafogóból Fushimishi professzor irodáját sem kerestük meg Nishi-Azabu-ban..., de elég is ennyi, hiszen a lista nagyon hosszú lehetne és felesleges fájdítani a szívet a legközelebbi viszontlátásig :)

Ja és arigatou gozaimasu kedves Tokió, vigyázz nagyon magadra és csak semmi pánik!
 

Utolsó teljes napunkon az ajándékbeszerzés volt a fő mozgatórugója tetteinknek. Így ismét eljutottunk Akihabarába, ahol még mindig nem volt használt PSP készlethiány miatt, illetve Laci végleg lemondott a fordítógép vásárlásról. De ne siessünk ennyire előre, hiszen midnezek előtt Shibuya bevásrálóutcáján az Omotesandón keresgéltünk egy bizonyos boltot, ahol tutira volt Totoro figura. A hely meg is lett, és az úton odafelé is láttunk érdekességeket, mint pl. az önálló 100m2-es óvszerboltokat vagy az ENSZ által támogatott őstermelői élelmiszerpiacot. A bevásárlóutcán és az abból nyíló mellékutcákon, annyi ruhabolt volt mint égen a csillag, a vintage használt ruhákon keresztül (ez pl. a Takeshita Dori, ahol a fiatalosabb stílus volt a domináns) az elegánsabb és drágább üzletekig ameddig a szem ellát. Itt találtuk meg célunkat a Kiddy-Landet, ahol végre sikerült megvenni Peti Totoróját és néhány apróbb kis ajándékot a családnak. A környéken még vettünk egy igazi harcművészeti boltban egy obi-t is és benéztünk egy autentikus 100 jenes boltba is. Ezen a vásárlós napon még vettünk néhány liter szilvabort és szakét, pár tonna zöldteát és csokit, mangákat, wasabis chipset, kis kimonós gésákat, gumi dobócsillagot, szamurájszobrocskákat, pólót, lámpást, kulcstartót és pár apróságot, ami még elfért a kezünkben... A cuccokat lepakoltuk a szálláson és még egyszer utoljára kinéztünk a szemerkélő esőben a Shibuya crossinghoz, ahol jövőbeni díjnyertes fotókat készítettünk az esti neonokkal és a suhanó létformákkal. Petivel ezután kerestünk nethozzáférést printerrel -Lufthansa jegyeket kellett kinyomtatnunk és mivel nehéz volt a kommunikáció a szállodaszemélyzettel ezért azt gondoltuk így jobb lesz-, ami egy külön kis kaland volt a kalandban. Az internet kávéző egy 6 meletes épület legtetején volt, melynek alsó 5 emelete pachinko klubként üzemelt. A legfelső emelet setét félhomály a pokol egyik bugyrát juttatta eszünkbe már első ránézésre is. Természetesen senki nem tudott angolul itt sem, de azért elmagyaráztuk kézzel lábbal mit szeretnénk, majd egy kis pénzmag ellenében beülhettünk egy kis dobozba, amiből kb. 300 volt (irodai munkaállomáshoz hasonlított azzal a különbséggel, hogy tök sötét volt a teremben és bőrkanapé volt az asztallal szemben) és megkpatuk a netet. A hely több kérdést is felvetett bennünk Petivel (többiek lent vártak ránk), pl. miért volt félhomály, a wc mellett miért van zuhanyzószoba, a hentai magazinok és DVD-k ezrei miért vannak felsorakoztatva egy internet kávézóban, és miért kellett két főre fizetni a jegyet egy munkaállomásra. A bűnös gondolatokat elhesegettük és ismételt kézzel lábbal magyarázás után kezünkben a kinyomtatott repjegyekkel rohantunk ki az épületből. A sokk okozta éhségünket enyhítendő még betértünk egy 4. emeleti gyorsétkezdébe, ahol szakét sört és hússal töltött gőzgombócot vételeztünk pár kiló rizzsel. Egész ottartózkodásunk legkiadósabb kajája volt ez, éppen hogy meg tudtuk enni és az egész csak 600 jen volt fejenként. A szálláson aztán várt minket a recepciós lány bocsánatkérő levele az internet miatt, -de erről korábban már volt szó egy bejegyzésben- és ugyancsak várt még ránk egy kiadós bőröndpakolás, hiszen másnap már 6.30-kor metrón kell ülnünk Narita reptér felé, hogy a leghosszabb napunkat magunk mögött hagyva landoljunk -az időeltodás miatt- még aznap délután Ferhigyen.

Utolsó előtti napunkon ellátogattunk a Meiji-jingu-hoz, ahol maga a császár szelleme lakik kedves nejével Shoken császárnéval. Az óriási szentély egy park vagy inkább erdő közepén fekszik Shibuyában a híres Harajuku eki mellett, ahol általában exhibicionista japánok grasszálnak, magyarul cosplay-eznek :) Az erdőbe -melynek kb. 100ezer darab fáját Japán különféle tartományai adományozták a parknak- egy hatalmas torii-n át lehet belépni, ahonnan egy laza erdei sétával lehet eljutni a szentélyhez. Az út mentén van egy érdekesség mégpedig ott, ahol a japán szakék néznek farkasszemet az úton átellenben felhalmozott francia borvidekekről származó boroshordókkal. Ezzel is megpróbálták kifejezésre juttatni a parkfenntartók, hogy mennyire nagy szerepet játszott a császár abban, hogy Japán nyitott a nyugati világ felé - természetesen nem csak a borfogyasztás terén. Itt láttunk sintó szertartásoknak megfelelő esküvőt, illetve esküvői menetet is, valamint az esküvői fotóst, aki természetesen egy állványról 3D-ben fotózta a kimonóban pózoló násznépet.  A parkban egyébként van külön kert is, ami pénzért látogatható, de nem igazán a február eleji időjárás az, ami kedvez a néhai Shoken császárné kedvenc virágainak ezért ezt kihagytuk.

A kerttől eltekintve egyébként minden zöldellt, már az első szilvafák virágai is nyílogattak és összességében egy kora tavaszi időjárásnak megfelelő tokiói télbe csöppentünk. Igaz miután eljöttünk többször is havazott Tokióban, szóval azért nem ismeretlen a kicsit hidegebb időjárás sem arra. Innen Ikebukuroba mentünk, ami egy meglehetősen mozgalmas negyede Tokiónak és leginkább egy kis Akihabarára hasonlít, rengeteg könyvesbolt és cosplay bolt található erre valamint a Sunshine City, ami egy igazi város a városon belül, melynek közepén a 240 méteres Sunshine 60 felhőkarcoló áll. Ide igazán vásárolgatni jöttünk, de valójában csak nézelődés lett a vége. Itt tanúi lehettünk egy tüntetésnek is, ahol 50 japán-zászlókkal felfegyverzett ember megafonba kiáltozott a rendőrség épületével szemben. Velük körülbelül 400 rohamrendőr nézett farkasszemet a környező utcákban állomásozva.

A végkifejletet nem vártuk meg -márminthogy volt-e összecsapás-, de kíváncsi lettem volna, hogy a híresen udvarias és tisztelettudó japánok, hogy kezelnek egy ilyen feszült helyzetet. A hajlongással és kérleléssel kísért ütközet helyett Bálint unszolására egy kitűnő halvendéglőbe mentünk, ami annyira autentikus volt, hogy fogalmunk sem volt mit eszünk, bár az egyes ételek neve angolul is fel volt tüntetve. Miután végeztünk a kiadós ebéddel hazasiettünk, hogy utána gyorsan egy igazi japán mexikói sörözőben múlassuk az időt Naka-Meguróban, hiszen az igazi japánság nem japán éttermekbe jár valószínűleg, de mint kiderült nem is annyira mexikói sörözőkbe. A hely egyébként jó volt, lelkiismeretes felszolgálással, valamint egy kedves asztaltársasággal, akik franciának néztek minket, majd miután mondtuk, hogy magyarok vagyunk felkiáltottak, hogy áááááá Ungherese! :)
 

Előző bejegyzésről hazafelé Akihabarán át jöttünk (tudjátok sok kis kütyük, pár bejegyzéssel lentebb már írtunk róla) pezsgett az élet, az utcán kellették magukat a számítástechnikai eszközök és az életre kelt mangalányok. Aztán végül csak hazaértünk és hullaként estünk be az ágyba mindenki szigorúan egyedül, csak Menya és Peti aludtak együtt a tatamin. Egyébként aznap vettem észre, hogy a 8cm átmérőjű luk a falban az ágy és az én fejemnél lezárható egy okos kis szerkezettel (ablak) így ma először nem kellett pólóval betömnöm a bumfordi szellőzőnyílást.
Jobb később, mint soha ugye. Mélységesen mély álmunkból Laci ébresztett a reggeli skype-telefonozás miatt, de tudtuk mindannyian, hogy ma találkozhatunk életünk legnagyobb buddha szobrával Kamakurában, így senki nem neheztelt senkire békében voltunk a világgal a természettel és az univerzummal. Reggeli metróutunk egyenesen Yokohamába vezetett, ahol színleltünk egy kis eltévedést (valójában fogalmunk nem volt, hogy melyik peronról, hová, miért és mikor indul a melyik vonat Kamakurába), de szerencsére olyannyira tanácstalanok lehettünk, hogy egy lány megsegített minket és angolul (sic!) útbaigazított minket. Elég annyi az angoltudásáról, hogy először azt hittük ő tévedt el és tőlünk kér segítséget :) Miután megtaláltuk a nyilvánvalóan legtávolabbi peronon a kamakurai expresszt először lettünk figyelmesek arra, hogy a vonat padlózatán egy fiatal férfi fekszik, akit nagyon udvariasan kerülgettek a népek. Pontosan nem tudtuk, hogy részeg homeless volt vagy fáradt salaryman, aki túlórázott -azaz egyben lehúzott 50 munkaórát prezentációkészítéssel- mert Tokióban és környékén (így Yokohamában is) mindenki nagyon elegáns, így a ruházat nem támpont. Mindenesetre hamar túllendültünk a látványon mert rövidesen meg is érkeztünk Kamakurába, ami Tokióhoz képest egy vidéki kisváros vagy falu lehet.

A lakosság itt kevésbé elegáns, mint Tokió középső részein, sőt lehet látni nem modellnek tetsző nőket tavalyelőtti divat szerint öltözve (pff) és slampos férfiakat (ja az egy kirakat, amiben visszaverődik a tükörképünk), akiket nem épp most nyírt meg a helyi sztárfodrász. De mi nem ezért jöttünk, hanem hogy megnézzük magunknak a helyet, amit a sintó szentélyek mekkájának is nevezhetnénk, ha nem lenne egy méretes vallási képzavar a kijelentés. Kamakurában egymást érték a házak között a kisebb szentélyek, illetve az óceán felé betértünk párszáz (kis túlzással - a szerk.) nagyobb vallási intézménybe is, hogy tökélyre fejlesszük a sinto imádkozás-technikánkat. Végül ott álltunk az egyik utca végén a parton néztük a szörfösöket, kagylókat válogattunk és egy kis pihenés után elindultunk a Daibutsu felé. Kis kitérővel egy közeli olasz üdülőfalura hajazó lakópark felé megláttuk buddha fejebúbját. Az odavezető út már szokásosan tele volt kis boltokkal, ereklyeárusokkal, lángossütödékkel. Az egyik helyen még az eladó hölggyel pózoló Obamát is láttuk. Fényképen. Szóval meglehetősen híres látványosság maga a Kotoku-in templom is és természetesen Japán második legnagyobb, 13 méteres  Amida Buddha szobra is csábító lehet sok turistának. Maga a bronzszobor egyébként még csoda hogy áll, mert többször vitte el tsunami és tájfun az egész szentélyt, ami alatt állt, így a 15. sz. végétől inkább már open-air látványosság lett inkább. Ha már itt jár valaki a plusz 20 jent (!) megéri, hogy az ember belülről is megnézze a szobrot, mi is így tettünk remek volt.
 

Amennyiben visszatérő olvasónk vagy ajánljuk a www.oriens.hu weboldalt, ahol sokat olvashatsz Japánról. Az oldal szemkápráztatóan csúnya (ez van), de kárpótol a sok-sok info, a napi hírektől a kultúrán át a könyvajánlókig minden.

De hogy mégse maradjatok kép nélkül, álljon itt egy -sajnos aktuális- plakát, amit Peti fényképezett Kamakurában menekülő házakkal és emberekkel.

Ismét reggel van, ismét arabok a CNN-en a lobbyban és mi megint úton vagyunk. Bálint kifinomult ízlésének köszönhetően a napot a Shibuya crossing feletti Starbucks-ban kezdtük. Ezzel már azért lehet nagyképűsködni a kollegáknál, mondta ő (lehet nem ezekkel a szavakkal), szóval hajrá gyerünk kávézzunk. A mások által rendkívül ízletesnek mondott kávé elfogyasztása azért volt számomra is kellemes (én pont nem kávézom sajnos), mert ez a Starbucks élősködő gomba módjára rátelepedett egy zeneboltra, ahol kávét iszogatva lehetett browse-olni a milliárd CD közt.

Hamar kiderül, hogy a Japán mainstream zene elég furcsa mutációja a nyugaton megszokottnak. A j-pop-ról már gondolom mindenki hallott, de van j-hip hop vagy j-metal és j-punk is. Ezek a j betűk mint megannyi felkiáltójel világítanak a gyanútlan vásárló előtt, hogy vigyázz nehogy belehallgass ezekbe a j-s zenékbe mert menten meghasad a lelked. Természetesen az enyém már rég meghasadt, így többek közt belehallgattam az X-Japan nevű galoppmetál-punk-rock és még valami együttesbe, akik turnéjukon ezzel a plakáttal nyomulnak. Igazán ez, és számos más együttes is inkább a látványra megy -visual kei-nek   is nevezi k a stílust- a zeneiség majdhogynem másodlagos a lényeg a smink, a ruha, a haj, a póz, és a gitár színe.  Mire leamortizáltam az agyam a többiek is végeztek a kávéjukkal így elindulhattunk végre Odaiba-ba. Utunk először a Shiodome-hoz vezetett, ahol már jártunk ezelőtt, de most innen az automata (lásd még.: pilóta nélküli) magasvasúttal (Yurikamome) átficcentünk Odaibába a Tokió-öböl teljesen mesterséges szigetére, ahol pálmafák és homokos tengerpart várt minket.
A szigetre a Szivárvány-hídon át lehet eljutni a már említett vonattal. Szerencsére az első sort sikerült lestoppolni a menetiránnyal egyezően, így senkitől nem zavartatva remek látványban volt részünk a nem túl hosszú út alatt. Az öböl mellett felhőkaristolók tövében kanyargott a robot vezérelte siklóvonat és tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha egy utópisztikus helyen és valami távoli jövőben járna; mindenhol üveg, fém, szikrázó napsütés, sterilitás és csípős wasabi-s chips (?). Miután összeszedtük a látványtól leesett testrészeinket (áll, fog, homlok stb.) leszálltunk az óriásszigeten és sétáltunk egyet a tengerparti homokon, amit persze - mesterséges sziget lévén- szorgos kezek lapátoltak ide. A látvány tényleg Miamiba illő lenne, ha nem lenne ott az a fránya New York-ból (vagy, ha hűek akarunk maradni történelmileg Franciaországból)  importált szabadságszobor másolat.

A hely egyébként ideális a szárazföldi Tokióból való menekülésre, tágas terek, majdnem végtelen óceán, bárok a mólók végén, itt van a Sega Joypolis-a, egy igazi tengerjáró hajót formázó épületben a tengerészeti múzeum, a 24 órás Tokyo Leisure Land satöbbi. Miután kisétáltuk magunkat a szigeten, visszavonatoztunk a sokkal nyüzsgőbb Chiyodába, ahol ismét meglátogattuk az épp zárni akaró császári kertet (ez a Keleti kert, előzőleg a parkban voltunk, aminek a neve  Kokyogaien). Az Ote kapu felől közelítettünk és rohamléptekkel haladtunk a Hirakawa kapuhoz, amikor egy magaslati pontról fotóztuk volna a terepet, de egy kedves, idős rendfenntartó szerv közölte, hogy a császárné ma délután négy órától szeretne itt sétálni úh. legyünk szívesek elhúzni valami szakadt pachinkóba, de ne itt rontsuk a drága levegőt.
Tényleg olyan kedves volt, hogy majdnem én kértem elnézést goromba ittlétünk miatt, ráadásul nem jó packázni a császárnéval, mert tuti megcsapkodna a Luis Vuitton táskájával. Így sietve távoztunk is a kertből, amit már sohasem láttunk viszont (hüpp).

Az asakusai Senso-ji megtekintése után, -még mindig aznap- bemetróztunk Roppongi Hillsre egy laza eltévedést követően Tama negyedben. Öröm az ürömben, hogy a plusz 10 kilométeres bolyongásunk közben rátaláltunk e külvárosias részen egy igazi útszéli pecsenyesütödére, ahol sült oldalast és fasírtot ettünk egészen olcsón. Miután nagy nehezen sikerült kihúznunk egy járókelőből, hogy merre van az eki (azaz az állomás) már csak percek választottak el a 125 km/h-val is robogó metrón Roppongitól.
Ez a környék nagyon kedvelt az itteni európaiak körében, rengeteg luxusbár, luxushotel, luxusbolt és luxus szórakozóhely található itt, valamint az impozáns 54 emeletes (naná, hogy luxus irodaépület) Mori Tower nevű felhőkarcoló is itt ékeskedik. Az épületben olyan cégek irodái kaptak helyet mint a Barclays, Ferrari, Konami, Lenovo, Google vagy éppen a Pokémon Co. Az épület egyébként hírhedt egy 7 éve bekövetkezett tragédiáról, amikor is egy 6 éves kisfiú feje beszorult az épület egyik forgóajtajába, mert az érzékelőt túl magasra helyezték az illetékesek (természetesen luxusbírságot is kaptak a luxus építész-tervezők ezért).  A torony mögött sétálva jutunk el a Roppongi Keyakizára, ami egy utca hiperdrága boltokkal, lényegében egy mini Ginza. Itt láttunk 350.000 jenért mellényt, ami pont jó lett volna Petire, de végül nem akart ebben feszíteni mert nem tetszett a mell fölé varrt zseb íve. Ízlések és pofonok, pedig 900.000 forintért a hülyének is megéri. Na mindegy. Itt térnénk ki arra, ami majd csak most kezdi majd a magyar közvéleményt is felpiszkálni, hogy bizony Tokióban számos helyen a járdán is tilos rágyújtani (nálunk még csak a kocsmákat vették elő ugye a feljebbvalóink, de majd lesz hová fejlődni legalább).
Ezt a flaszterra felfestett no smoking jelekkel tudatják a nikotinra éhes sétálókkal, sőt egyes járdaszakaszokon rendőrt játszó közterület-felügyelő is van, aki óvja az egyébként tényleg tiszta levegőt. A dohányos népek így általában a járda mellé telepített, általában növénnyel és hamutartókkal körbevett kis nyugi-szigeteken füstölnek a legnagyobb békességben. A Narita (és egyébként a frankfurti) repülőtéren is hasonlóan működik a rendszer, mivel a terminálok közt akár fél órát is gyorsjárdázhat az ember, azzal a különbséggel, hogy itt 6 köbméteres plexikockákba száműzik a folyosókon a dohányosokat, ahol egymás tüdejére mehetnek. De visszatérve Roppongira itt spottoltuk (khm) a híres Tokyo Tower-t is, ami szegény eléggé az Eiffel toronyra hajaz annyi eltéréssel, hogy ez az építmény bizony 332,5 méter magas, ami ottjártunkkor Japán legmagasabb épületének számított, mivel hamarosan elkészül a Tokyo Sky Tree névre hallgató építmény, ami lazán 634 méter magas lesz. Hurrá.

Szóval már esteledett lábunkban már benne volt a szokásos napi 30 kilométer táv, a combbelsőm már égetett a sétálástól, Bálint saját gerincoszlopát már 1,5 méterrel a teste mögött húzta, mert rég leszakadt, Peti már 4 órája nem tudta hol van aznap, tehát mi mást tehettünk volna, minthogy elindultunk gyalog toronyiránt, hogy mi most már ezt a fake Eiffel tornyot nem hagyjuk megmászatlanul. Frissen és üdén megérkezve a torony tövéhez egy minimálisan hosszú sort kivárva már vitt is minket a lift először a 150 méteres, majd később a kisebb, de az esti fényekben fürdő Tokióról még impozánsabb látványt nyújtó 250 méteres kilátókhoz.
Szédületes mondhatni, (nem mindegyik látogatótársunk bírta a látványt) főleg úgy, hogy a vicces tervezőmérnökök az első kilátószint padlójának egy kis részét átlátszó plexivel helyettesítették. A többieknek az esti fények bejöttek, nekem inkább a nappali fények tetszettek már a Metropolitan Towerből is, de így is nagyon ajánlom mindenkinek főleg úgy, hogy a toronyban minden nap van valami előadás féle is. Nekünk egy női etnojazz zenekar performansza jutott, ami csak emelte az este fényét.

Hal-nap! Ébredés után irány Tsukiji a világ legnagyobb tonhal-mészárszéke és a különböző egzotikus és ismeretlen tengeri izék hatalmas piaca. Ide igazán ugye hajnalban kéne érkezni, hiszen ekkor van a tőzsdei jellegű árverése a világ egyik legveszélyeztetettebb halfajának a japánok által túlhalászott tonhalnak. Erről persze lemaradunk, többek közt azért mert betérünk a jellegzetesen indiai küllemmel bíró Honganji buddhista templomba, ami belülről, - ha nem is díszítésében - , de atmoszférájában a katolikus templomokat juttatta eszünkbe. Széksorok a szentély előtt, gyertyák égnek körben, mellékhajós építkezés stb... A parkolóban még tiszteletünket tettük az ismeretlen szerzetes szobra előtt, majd a több tízmillió jenes Aston Martinokat kerülgetve elhagytuk a helyszínt. A halpiac környékét már messziről meg lehet ismerni, minden házfalon egy polip, tonhal, vagy ilyesmi van felfestve, valamint beszédes a több helyen kitáblázott "Tsukiji halmúzeum és piac erre" felirat. A nagybanit a kiskereskedők szűken egymás mellé telepített, zsibongó piacán át közelítettük meg.
Itt volt minden, ami vízben élt állatként vagy növényként a tengeri hínártól a világ legdrágább kaviárjáig, de lehetett kapni fűszereket, zöldségeket, halas konyhafelszereléseket; késeket, serpenyőket és klasszikus kínai (ferencvárosi értelemben) pólókat, sapkákat, ruhákat. A Föld legnagyobb nagybani halpiacát vélhetően 140 éven felüli nénik és bácsik irányítják, akiket valószínűleg a halolajban rejlő omega-3 és 6 zsírsavak konzerválhattak. Ha már erre jártunk megkóstoltunk néhány fapálcikára húzott, olajban kisütött valamit (tempura volt hiszen sült formában fogyasztottuk), ami valószínűleg fénykorában hal volt valamikor, aztán megnéztük a nagyban piacot, ahol már csak a maradék és jópár tonhal fej várt minket. Szóval ekkorra már pakolásztak a kereskedők/halászok, a háttérben a pénzt számolgatták a főnökök miközben a bolygó legfrissebb sushiját majszolták és a króm-teherautók már megpakolva úton voltak az éttermek felé. Ettől függetlenül azért jó volt tapicskolni a halvérben és magunkba szívni a halott állatok illatát. Tsukiji után Asakusa következett a Senso-ji nevű óriás szentély-komplexummal.
Asakusát a Sumida folyó mentén közelítettük meg, így remek kilátás nyílt a parton csövező hontalanokra és az Asahi sörgyár épületére amit egy amorf sörcsepp díszít. Az 5 emeletes pagodával (goju no to) terhelt Senso-ji-t egy több kilométeres bazársoron keresztül átjutva közelíthetjük meg, ahol a legkülönfélébb apró hülyeségeket árulják a szamurájkardtól a fapapucson át a kis szerencshozó macska kulcstartókig. A szentélyhez vezető bevásárlósoron rémisztően sok ember tömegelt, köztük elég sok európainak tetsző turista is (ezért is volt meglepő egy ilyen frekventált helyen egy óvoda udvarában, a következő feliratot: "no't photo"). Aztán a szentélynél -ha még maradt pénze valakinek az idevezető pénzszivattyú  után-, dobhatta a 100 jeneseket a túlméretezett adománygyűjtő kádba. Az emberek a 300 jenes óriásfüstölő füstjét legyezgették magukra leszúrva egy hatalmas közösségi üstbe és számtalan ema kelt el mérettől függően 200-500 jenes áron. A fentieken túl lehet vásárolni számtalan dolgot, ami hitünket erősíti, védelmez és hordhatunk amuletként, kitehetjük a lakásunkba ésatöbbi ésatöbbi. Ilyen például az omikuji párszáz jenért, ami egy papírdarab, amire a személyes sorsunk van írva. Ezekhez pl. automatákból is hozzájuthatunk. Aztán ott vannak a kis zsákocskákra emlékeztető omamorik, amik lényegében amuletek, amit magunknál tartva megóvhatjuk magunkat a betegségektől, balesetektől vagy bármitől, ami rossz és bevonzhatjuk mindazt, ami jó. Szóval dolgozott a hit és a kereskedés kamija a tanú rá, hogy bizony jól jövedelmez ez Japánhonban. Nagyon jól.    
 

Otthon vacsi, Barátok közt, fogmosás, pizsi, alvás, de mi most kelünk itt Tokióban és leérvén a hallba reggelizés közben megint a CNN fogad az észak-afrikai hangoskodó arabokkal. Ismeretlen ismerős lakótársaink, a világ minden tájáról, de legfőképp Ausztráliából az USA-ból és Kínából érkeztek (mivel az utóbbi helyen épp újév van, szabadságolásokkal).
Egyébként mindenki kikopik mellőlünk, mi maradunk a szállóban a legtovább az itt töltött éjszakák számát tekintve. A szokásos reggelinket magunk mögött tudva megcélozzuk az Ueno parkot, ami egy híresebb látványossága Tokiónak shinto és buddhista szentélyekkel, valamint múzeumokkal tarkítva (ismét felújítások pl. a Toshogu szentélyt és a Toky Nemzeti Múzeum környékét is felújították épp...).  A hely egy kicsit csalódás volt az elején -furán nézett ki így télen a Shinobazu-tó is-, de lehet csak azért mert már annyi mindent láttunk, hogy simán belefáradtunk az eddigiekbe és nem volt képes a szervezetünk már befogadni újabb információkat. Ezért leültünk egy kicsit megpihenni a Kiyomizu Kannon templomnál egy kedves androgün Inari róka lábánál, ami egyebek közt a rizs, a mezőgazdaság és az ipar kamija.
Itt mély meditációt követve kipucoltuk agyunkból a születésünktől a tizedik életévünkig tartó összes emlékünket és úgy döntöttünk, hogy a park végigjárása után megnézzük az itteni Nemzeti Múzeumot (a park területén található még a tudományos és a nyugati művésetek múzeuma is). Maga a Nemzeti Múzeum remek kis épület. Valamiért a márvány itt képes volt legyőzni az alumíniumot, azaz nem volt késő XXIII. századi sci-fibe illő díszletnek álcázva. Mivel a múzeum több épületből áll, ezért a többivel nem törődve megcéloztuk a főépületet és itt jártuk körbe, amit csak lehetett. Természetesen a legérdekesebb részek (Bálint és Peti kedvenc agyagedényein túl :), a kimonók, kardok és szamurájpáncélok szekció volt.
A múzeum megéri a pénzét egyébiránt, ha erre jártok okvetlen nézzetek be. A múzeumlátogatás után egy popkultúrálisan felkapott helyet kerestünk fel, név nevezetesen a Yomiuri Giants baseball csapat otthonát a Tokyo Dome-ot és a körülötte lévő vidámparkot. Bunkyo, Yushima kerületében találkoztunk egy méretes shinto szentéllyel a Yushima Tenmanguval, ahol szemügyre vehettük, ahogy az idősb korosztály karöltve a fiatalabb generációval egyforma áhítattal fotózta az épp virágzó szilvafákat, ami hasonlóan a cseresznyefa virágzáshoz, óriási dolog itt Japánban. A helyi Ume Matsuri (azaz a szilva fesztivál) előkészületei is épp akkor zajlottak, sajnos egy hónappal előbb érkeztünk mintsem, hogy láttuk volna magát a fesztivált. A szentélyben egyébként az erő és a sport kamijához tudunk imádkozni, illetve itt lakik Sugawara Michizane szelleme is, aki a tanulás kamija. Megérkezvén az 55.000 férőhelyes stadionhoz, hirtelen amerikai vendéglőkre hajazó tápoló-egységekre, sőt amerikai palacsintázóra és bárokra lettünk figyelmesek. Mondjuk mire számítson az ember egy meglehetősen impozáns baseball stadion tövében. Sajnos a stadionba nem lehetett bejutni, ahogy a vidámpark is zárva volt, így kénytelenek voltunk néhány Sapporo sört és Tokyo Dome alakú palacsintát elfogyasztani az egyik tájidegen étkezdében. Később utánanéztem és kiderült, hogy ottjártunk előtt egy-két nappal halálos baleset történt a vidámparkban, egy 34 éves szumós küllemű férfi lezuhant erről a kis hullámvasútról  (kb. 8 métert zuhant). Szerencsétlen eset, ráadásul nem is ezen a nagy hullámvasúton (Villám delfin) történt, ami alulról nézve is elég rémisztő volt...
Itt azért még megjegyezném, hogy először itt találkoztunk olyan közvécével, ahol nem automata volt a kézmosó csap. Hiába ez már a civilizálatlanabb külváros (hehe) volt. A stadion alatti járdaszinten aztán elhúztunk Ebisu-eki-re (Ebisu egyébként az egyetlen japán eredetű kami a szerencse 7 szelleméből) metróval, ahonnan ismét a szokásos esti ramenünk illatát követve visszamásztunk a szállásra.